A zsidó vallás esetében nem lehet vallásalapítókról beszélni, mert isteni kinyilatkoztatásból vezeti le önmagát. Történelmi szempontból csak Isten küldötteiről, "meghívottakról" vagy kiválasztottakról beszélhetünk, akik az emberek elé terjesztették az isteni kinyilatkoztatást. A zsidó vallásnak ezek az "atyái": a pátriárkák, Mózes és a próféták.
Kr. e. 2000 körül a Mezopotámiában, Úr városa közelében élő Ábrahám hitt egy magasabb rendű létezőben, az egyetlen Istenben, aki teljesen más volt, mint kora népeinek istenei. Ez az Isten irányítója lett Ábrahám és ivadékai életének. Isten hívó szavára, felszólítására költözött Ábrahám családjával együtt Kánaánba. Isten megígérte neki, hogy az "Ígéret földjét" fogja birtokolni, hűségéért megsokasítja és híressé teszi leszármazottait, akik között ott lesz a "Messiás ".
Halála után az isteni ígéret fiára, majd utódaira szállt. Ábrahám, Izsák, Jákob - a zsidó ősatyák szembefordultak a kánaánita népek vallásával, pogány természetisteneivel. A pátriárkák Istene egyre inkább kimutatja saját magasabbrendűségét a helyi- és törzsi istenségekkel szemben úgy, hogy kapcsolatba lép a pátriárkákkal, nevét az ő nevükhöz köti. Így lesz Isten "Ábrahám Istene", majd "Izsák Istene", végül "Izrael Istene".
A patriarkális vallás hangsúlyozza Isten és az ember kapcsolatát, de Isten és egy etnikai csoport egységéhez jut el; majd végül az egyetemes Istenig. Ábrahám utódai Kr. e. 1700 körül Egyiptomban kerestek menedéket a nagy kánaáni éhínség elöl menekülve. Az elkövetkező négyszáz év során ott éltek, anélkül azonban, hogy beolvadtak volna az ország lakosságába. A szemita eredetű hikszosz fáraók uralma alatt (Kr. e. 1750-1580) jó dolguk volt a hébereknek a birodalomban. Amikor azonban új, egyiptomi dinasztia került trónra, megvetett, nemkívánatos idegenekként kezelték őket: rabszolga munkára kényszerítették népüket.
Kr. e. 1300 körül Mózes vezetésével elhagyták a Nílus völgyét (Egyiptomból való kivonulás), hogy eljussanak Kánaánba, az "Ígéret földjére". Útban céljuk felé évtizedekig vándoroltak a Sínai-félsziget kopár, sivatagos vidékén. E vándorlás legfőbb eseménye az Ábrahámmal kötött isteni szövetség megújítása és kibővítése volt. Ennek során Mózes átadta a népnek a Sínai-hegynél az Istentől kapott " Tízparancsolatot ", a legfőbb erkölcsi törvény foglalatát. Tulajdonképpen ekkor váltak Ábrahám utódai néppé. Itt kapták meg vallásuk alapvető formáit.
Mózesnek rendkívül fontos szerepe volt a zsidó vallás megszületése második szakaszában. Ennek ellenére Mózes mindvégig megmaradt hús-vér embernek, akit Jahve választott ki egy különleges küldetés teljesítésére: ő az egyetlen közvetítő Isten és népe között.
A Tórát Mózes adta át a népnek, szerzője maga Isten, aki ezáltal erősítette meg az Ábrahámmal kötött szövetséget. Az újabb szövetség által Izrael végérvényesen "Isten választott népévé" vált. Isten a zsidó nép uralkodója, és kötelezi magát, hogy megmenti Izraelt minden bajtól, ha hűségesek maradnak hozzá, és teljesítik a Törvényben vállalt kötelezettségeket.
Mózes nagysága és fontossága ellenére pusztán csak eszköze Istennek a zsidó vallás kialakításában. Maga az alapító: Jahve, vagyis maga az Isten. A Tórában 613 olyan parancsolat van, amelyet a választott nép fiainak teljesíteniük kell. A legfontosabb: csak az egyetlen Istent, az Urat (Jahvet) szabad imádni, de faragott szobrot vagy képet nem szabad róla készíteni. A másik a szombat törvénye: "Hat napig dolgozzál és végezd minden munkádat. A hetedik nap azonban az Úrnak, a te Istenednek pihenő napja, ezért semmiféle munkát nem szabad végezned." A szombat az istentisztelet napja lett. A többi parancs erkölcsi előírásokból áll, valamint az istentiszteleti szabályokra vonatkozik.
A pusztában vándorló izraeliták végül Mózes utódja, Józsué vezetésével hódították meg az ígéret földjét. Az ezt követő mintegy két évszázad során (Kr. e. 1200-1030) törzsszövetségben éltek. A törzsek élén a bírák álltak, akik időnként fegyverrel védelmezték a mózesi Törvényt a sokistenhivő és bálványimádó kánaáni őslakosság nyomása ellen.
Amíg az izraeliták hűségesek voltak a Törvényhez, jólétben, békében éltek. Amikor azonban engedtek a bálványimádás kísértésének, erkölcsi hanyatlás, széthúzás, háború zúdult rájuk. A bírák kora 1030-ban véget ért: az izraeliták királyt választottak Saul személyében. Sault Dávid (Kr. e. 1010-970), Dávidot fia, Salamon (Kr. e. 970-930) követte. Dávid és Salamon uralma Izrael fénykorát jelentette. Salamon nevéhez fűződik a jeruzsálemi templom építése. Ezzel Jeruzsálem lett a zsidó vallás kultikus központja. A templomban főpap, papok és leviták teljesítettek szolgálatot. Ők irányították a kultuszt, és ők mutatták be a mózesi Törvény által előírt áldozatokat.
Salamon halála után a hanyatlás időszaka következett. Az ország két részre szakadt. Északon Izrael néven különálló állam létesült, Szamária fővárossal. Királyai és a nép egyaránt hajlandóságot mutattak a mózesi törvényektől való eltávolodásra és a pogány kultuszok (bálványimádás) bevezetésére. Izrael hamarosan az asszír terjeszkedésnek esett áldozatul (Kr. e. 721). A népet az Asszír birodalom más tartományaiba deportálták, helyükre pedig más tartományokból származó népeket telepítettek. Az otthon maradt izraeliták az idegen telepesekkel keveredtek. Utódaik a szamaritánusok, akik bár ragaszkodtak a mózesi Törvényhez, az igazi zsidók szemében azonban sohasem számítottak a választott néphez tartozónak.
Júdeában, a déli országrészben továbbra is a dávidi dinasztia maradt hatalmon, és Jeruzsálem maradt a főváros. A jeruzsálemi templom maradt a kultusz központja. Júdea sikeresen ellenállt az asszír hódításnak. Ennek ellenére a hanyatlás itt is bekövetkezett. Kr. e. 586-ban a babiloniak elfoglalták Jeruzsálemet. Lerombolták a templomot, és a lakosság nagy részét száműzetésbe hurcolták Babilonba. A zsidó nép hite szerint a szövetségtől való eltávolodás okozta, hogy végül Júdea is elbukott.
A királyság idején bontakozott ki a próféták mozgalma. Tevékenységük, szerepük és hatásuk elválaszthatatlan a zsidó vallástól. A próféták "Isten küldöttei " voltak, akiknek az volt. a feladatuk, hogy szóljanak az Úr nevében, közvetítsék üzenetét, őrizzék a vallás tisztaságát, továbbítsák Isten ígéreteit. Északon Illés, Elizeus, Jónás, Ámósz és Ózeás, délen Izaiás, Jeremiás, Mikeás voltak azok, akik bátran és nyíltan kiálltak a királyokkal és a néppel szemben az Isten ügyéért, a hit tisztaságáért, az elnyomottak jogainak védelméért. A fogság ideje alatt pedig a nép vigasztalói, akik a szenvedőkben ébren tartják az irgalmas Istenbe vetett bizalmat, a megbékélés lehetőségét, a Messiásban szabadulást ígérő reményt. Ők voltak a nép élő lelkiismerete.
A száműzetés fordulópontot jelentett a zsidó nép életében és vallásában: ez az esemény hozta létre a judaizmust. A száműzetés prófétái vigasztaltak és buzdítottak. Jeruzsálem pusztulásával a nép megkapta méltó büntetését, mondották, de még nincs minden veszve, mert Isten kész megkegyelmezni, és visszavezetni a "hűséges maradékot" Jeruzsálembe, és megújítani vele a szövetséget. A hűség azt jelenti, hogy a hívek a szívükben imádják Istent, és a gyakorlatban is megvalósítsák a Tóra parancsolatait. Ez az új felfogás jelentette a zsinagógarendszer alapját is: Mivel a jeruzsálemi templomot lerombolták, a Babilonba száműzött zsidók zsinagógákban (imaházakban) gyűltek össze közös imára és a Tóra tanulmányozására. A zsinagóga élén a rabbi (tanító, mester) állt. Ő vezette az istentiszteletet. A zsinagógarendszer a második templom felépítése után is fennmaradt, lehetővé téve a távol élő zsidóknak is az istentiszteletet és a Tóra megismerését.
Ebben a korszakban bontakozott ki a messianisztikus várakozás is. A zsidók az eljövendő messiáskirályba vetették reményüket. Úgy gondolták, hogy a Messiás Dávid király nemzetségéből fog származni (Isten ígérete szerint). Isten földi helytartójaként helyreállítja majd a dávidi birodalmat, az igazságosságot, jólétét, boldogságot, a judaizmus országát. A keresztények számára Jézus Krisztus eljövetelével teljesedtek be az erre vonatkozó jövendölések. A zsidók azonban még ma is az "eljövendő Messiásra" várnak.
Több évtizedes fogság után Kürosz perzsa király, aki elfoglalta Bábelt, lehetővé tette a zsidók hazatérését (Kr. e. 539-ben). A babiloni fogságból hazatérő zsidók hamarosan felépítették a jeruzsálemi templomot, és helyreállították benne az istentiszteletet. A királyságot nem újították meg, hanem elismerve a perzsa fennhatóságot, a főpapok kormányoztak a nemzeti törvénykönyv, a Tóra szellemében, amelyet Ezra állami alaptörvénnyé nyilváníttatott, s amelyben a nép a mózesi isteni törvényt látta. Ezrának, a nagy reformátornak és tanítványainak, az írástudóknak a műve az a forma és rendszer is, amelyben a "zsidó Szentírás" könyveit ma ismerjük. Három nagy részre oszlik ez a hatalmas írásmű: a " Tóra " (Tanítás, Törvény), a "Próféták" (Nebiim) és az "Iratok" (Ketubim) komplexumára. A Szentírás nagy része már Ezra idejében készen volt, más részei későbbi korba nyúltak át. Az iratok lezárása húzódott legtovább. A Szentírás anyaga Kr. e. 300 táján már együtt volt. Kr. e. 150-nél később írott mű már nem került bele. A zsidó "Kánon" végleges lezárása csak a Kr. utáni első századra tehető.
A száműzetés keserű tapasztalatai arra tanították meg a zsidókat, hogy jobban ragaszkodjanak hitükhöz és még inkább különüljenek el a pogányoktól, nehogy újra a bálványimádás hatása alá kerüljenek.
A perzsa uralom Kr. e. 536-332-ig tartott Palesztinában. Nagy Sándor hódításai után a zsidók is a hellenista államok fennhatósága alá kerültek, amelyek a hellenista kultúrát igyekeztek érvényesíteni mindenütt. Júdeában ez heves lázadást váltott ki (Makkabeus-féle felkelés). Makkabeusok harca nyomán Kr. e. 140-ben az ország felszabadult ugyan, de Kr. e. 63-ban római uralom alá került.
Kr. e. 250-150 között a zsidó Szentírás is megjelent görög fordításban. Ez a Septuaginta, mivel a hagyomány szerint 70 tudós fordította le. Szükség volt erre, mert a zsidóság egy része (főleg a diaszpórákban) már nem beszélte a bibliai héber nyelvet, másrészt a görög nyelvű fordítás lehetővé tette, hogy a zsidóságon kívül is elterjedjen a zsidó nép egyistenhite és a Messiást váró eszmék. A Septuaginta a zsidó világmissziónak és egyúttal a keresztény Bibliának lett az alapköve.
A Makkabeusok korában különféle pártok alakultak ki Júdeában: a farizeusok, akik a hellenizmus eszméiben hitük veszélyét látták, ezért a mózesi Törvény betű szerinti megtartóivá lettek, a szadduceusok ("a haladók") felvilágosult hellenista zsidók voltak. Elvetették a zsidó hagyományokat, nem hittek az isteni gondviselésben, az angyalok létében és a feltámadásban. Az esszénusok szigorú szerzetesi közösségben éltek. szerintük az igazi vallás a szív tisztaságát jelenti; valamint az Isten és a felebarát szeretetét.
Egyik híres csoportjuk a Holt-tenger melletti Qumránban élt. Egyikük Jóchanán, akit Keresztelő Szent János néven ismerünk (mint Krisztus előhírnökét), bűnbánatot hirdetett, és híveit vízzel "megkeresztelte", megtisztítván őket szimbolikusan vétkeiktől.
A pártoskodók sokszor hívták döntőbírónak a rómaiakat. Pompeius véget vetett a pártharcoknak, amikor Kr. e. 63-ban az országot római tartománnyá tette, és Heródest tette meg királyukká. Kiválasztottságuk tudatában a zsidók nehezen tudták elviselni az idegen (pogány) fennhatóságot. Jóllehet a római birodalomban ők voltak az egyetlen nép, amely vallási téren bizonyos kiváltságokat élvezhetett, sohasem szűntek meg lázadozni. Amikor értesültek róla, hogy a názáreti Jézust követői a messiásnak tekintik, abban reménykedve, hogy vezetésével kiűzhetik a rómaiakat és helyreállíthatják a dávidi királyságot, tömegesen nyomába szegődtek. Jézus azonban nem vállalta ezt a szerepet.
Éles beszédekben fordult mindegyik párt ellen: a farizeusok ellen, akik csak új törvények, új szertartások felállításán fáradoznak; a szadduceusok ellen, akik nem hisznek a feltámadásban; és a nacionalista hazafiak ellen is, akik az idegen uralom alól való felszabadulásban látják a legfőbb célt. Ezért azután megvádolták, hogy "Isten fiának", a ;,zsidók királyának", "Messiásnak" vallja magát. A Szinhedrion halálra ítélte, mint hamis prófétát, és a római helytartó Pilátus keresztre feszítéssel kivégeztette 33-ban. Jézus hívei hitték, hogy mesterük feltámadt sírjából, és felszállt a mennybe.
Csakhamar megalakult az első keresztény gyülekezet Jeruzsálemben, amely Jézusban a Megváltót (Messiást), a Krisztust látta. Vezetői apostoloknak, küldötteknek nevezték magukat. Időszámításunk kezdetén a judaizmus igen dinamikus, hitterjesztő vallás volt. Ekkor már körülbelül 8 millió zsidó élt Palesztinán kívül az akkor ismert világ számos városában, szórványközösségekben. Ezek az idegen környezetben is megtartották őseik hitét, zsinagógákban imádkoztak, és sikeres hittérítő munkát is végeztek.
A kibontakozó kereszténység hatására a judaizmus missziós lendülete alábbhagyott. A keresztény apostolok ugyanis nem követelték meg a pogány megtérőktől a körülmetélkedést, a szombat és a zsidó tisztasági előírások betartását. Csak Krisztus követésére kötelezték őket. Így aztán, jóllehet a keresztények első nemzedéke csaknem kizárólag zsidókból állt, a későbbiek során csökkent a zsidó keresztények aránya a pogány eredetűekkel szemben, főleg Pál apostol több mint két évtizedes térítő munkássága eredményeképpen.
A zsidók nyílt lázadása Jézus kereszthalála után három évtizeddel következett be. A római légiók Kr. u. 70-ben elfoglalták Jeruzsálemet, kifosztották és lerombolták a templomot. A harcok még ezután is folytatódtak. A háborúban több mint 600 ezer zsidó elesett vagy rabszolgasorba került. Hadrianus uralma alatt Palesztinában szüntelen gerillaháború dúlt. 132-ben kitört az álmessiás Bar-Kohba felkelése. Amikor végül a Bar-Kohba lázadást is leverték (135-ben), Júdea valóságos pusztaságra hasonlított. A megmaradottak nagy többsége más országokba menekült, a rómaiak sokukat rabszolgaként adták el. Ezzel kezdetét vette a zsidók újabb, közel kétezer éven át tartó száműzetése.
Isten megígérte neki, hogy az "Ígéret földjét" fogja birtokolni, hűségéért megsokasítja és híressé teszi leszármazottait, akik között ott lesz a "Messiás ".
Tetszett a cikk?



