Korábban írtam már arról, hogy a bevonzás az egyes számú kedvenc csapda az ezoterikus népek számára.
Most a kedvenc csapdák második szintjével foglalkozom, a hivatás, sorsfeladat kontra napi munka témakörét járom körbe.
A terápiák gyakran kezdődnek a kérdéssel:
Mi akartál lenni, amikor kisgyerek voltál? Voltak álmaid? Ilyenkor sokan csak arra tudnak visszaemlékezni, amire a Kis Balázs vágyódik a versben. Tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász, esetleg űrhajós, superman, vagy éppen torreádor … Ezek manapság nem túl reális álmok, s a napilapok hirdetéseiben viszonylag ritka opcióként szerepelnek.
Grafológusi munkám során iszonyú gyakran kapok olyan kérdést: vajon hagyjak most ott csapot-papot, s kezdjek valami egészen másba? Vajon az-az én küldetésem, hogy ezotériával foglalkozzam, s hogy másoknak utat mutassak? Vajon hogyan találhatnám meg az álmaimat? Meg tudod mondani a kézírásomból, mi az én saját ösvényem?
Ki mondja meg neked, mi a szent küldetésed?
Ha meg tudnám mondani – egyébként nem lehetséges megmondani! – sem mondanám meg, vagy ha megmondanám, akkor sem hallanád meg. Egyszerűen azért, mert ahogy a pillangó bábjának nem segíthetsz a lepkévé válásban, ugyanúgy nem lehetséges külső eszközökkel meggyorsítani ezt a folyamatot. A lelkünk legmélyebb rétegét körülvevő fal lebontása iszonyú nagy feladat. Mögötte rejtőzik a „szent küldetés”. Ezt azonban nagyon jól védelmező „falként”, burokként fogja körül mindazon lelki krízisünk, torzulásunk, bajunk és bánatunk, tanulás és lelki sérülés során szerzett összes lelki cókmókunk, amit nap-nap után szerzünk. Ahhoz, hogy ezen a burkon túl lehessen jutni, szembe kell nézni sok-sok csúnya, lelki problémával. Belső démonnal, fájdalommal, kínnal.

Éppen úgy van, ahogy a mesében, amikor a vándorlegény elindul. Olyan béna mesét ki hallott már, amikor hősünk ment, mendegélt, egyszer csak előtte termett a megmondó ember, aki fenéken billentette és egyből pályára állította, azonnal övé lett a királykisasszony, a fele királyság, ő meg gyorsan beleült a közepibe és boldogan élt, míg bele nem halt. Egy valamire való életmesében ahhoz, hogy a királyságot (na jó legalább a felét!) meg lehessen találni, előbb kell pár jól megtermett, alaphangon hétfejű sárkány, mérföldeket lépő, emberevő óriás, vagy éppen szivatópályákban erős, öreganyámnak szólítandó boszorkány, akinél három nap egy esztendő. A minimum, hogy át kell mászni az Üveghegyen.
Ha mindenhol jól segítesz mindenféle egérnek, cickánynak és hangyafélének, akkor bizony elég mágikus eszközöd lesz ahhoz, hogy megbirkózz velük ésszel, furfanggal, birokkal. S a végén lehet csak a „király melót” és a hozzá széria-tartozékként járó „királylányt/királyfit” vagyis a hű társat elnyerni.
Azt viszont elég jól lehet tudni, ha valaki tévúton csapong. Nézzünk néhány nagyon tipikus példát:
- Ismersz olyan személyt, aki saját megoldatlan élethelyzeteinek kellős közepében ücsörög, miközben azon töri a fejét, hogy segítsen másoknak? Például energiagyógyászt, akinek napi gondot okoz, hogy befizesse az energia-számlákat? Vagy jósnőt, aki kínlódik a félelemtől, mit hoz a holnap? Nekik biztos, hogy nem a szent ösvényük, inkább kényszerpályájuk ez. Gyakori, hogy vagy ingyen gyógyítanak/segítenek, vagy valami rém bonyolult rendszer alapján akarnak működni, kevés sikerrel.
- Ismersz olyan személyt, aki valamilyen nagy lelki krízis kapcsán látóról jósnőre, jósnőről fényadóra, fényadóról aurafotósra, aurafotósról reinkarnációs utazásra, előző életeiből jövendő életét megalapozó plejád-küldöttekre szálldogál? A sort a végtelenségig folytathatnám … A fő ismérve, hogy többnyire lehetőleg ingyen akarja a gyógyulást (általában az 1-es pontban vergődő segítőszerűségek közül talál is magának megfelelő alanyt ehhez a játszmához!) vagy ha éppen van pénze, akkor minimum azonnal. Ha nem kapja, tovább lép.
- Ismersz olyan személyt, aki hetente találja meg a „nagy, mindent megváltó őrületes felfedezést”? Ez lehet MLM hálózat építése éppen úgy, mint egy aktuális kommuna, egyház, (fegyház) biznisz ötlet. A sor itt is a végtelen felé konvergál, mivel az illető képtelen elmélyülni, kitartani abban, amit éppen elkezd. Nincsenek valódi tervei, csak fantáziái. Utóbbiak szép számmal. Sikereinek gátja a kitartás hiánya, nem pedig azok az átkozott körülmények.
- Ismersz olyan személyt, aki folyton lehangolt, mert ő éppen nem csinálhatja az élethivatását, mert ebben akadályozza a „beteg anyósa, a még túl kicsi kisgyereke, a férje, a körülmények, a kormány, az egyház, a horoszkópja…”? – a sor itt is vég nélkül folytatódhat. Ő gyakran kárál, s megpróbálja elmondani Neked is, miért bődületes baromság az, amit éppen csinálsz. Pöpec módon stimmel a játszmája a 3. számú hurráoptimistára, akit ezek a személyek szoktak lebeszélni az aktuális világmegváltó dologról, igen nagy hatékonysággal.

Nó para, Baby!
Ha még olvasod a cikket, s úgy érzed, hogy valamelyik ezek közül éppen rólad szól, megsúgom: MINDENKI! Érted? Minden kereső keresztül megy ezeken a lépéseken.
Ismered Buddha életét? Sziddhárta hercegként ő is végig járja ezeket a stációkat. Jézus hite többször is megingott, s ő is kitanulta az ács mesterséget annak ellenére, hogy Messiásnak készült, s állítólag elég jó volt a halászatban is. Vannak, akiknek sikerül. (Többen vannak ám, mint akik híresek, pláne vallás alapítók lesznek ezzel!) Vannak akik beleragadnak valamelyik fázisba. A beleragadás elleni első lépést pedig már megtetted: tudatosítottad magadban a dolgokat.
A kérdésre – mármint hogy tedd-e azt, amit szeretsz – nem válaszoltam. A fentiek fényében úgy is tudod, hogy mi a teendőd: megtalálni mi az, amit tényleg szeretni tudsz. Akkor már annyira erős hívást érzel, hogy fel sem merül a kérdés, hogy hagynod kell-e mindent. Egyszerűen életed szele a megfelelő irányba sodor. S olyankor már nem a hitedet teszi próbára az élet, hanem nyilvánvalóan és magától értetődően bomlik ki előtted a cél, mint az ezerszirmú lótuszvirág.



