Egy XVI. századi krónikából megtudhatjuk, hogy Németország szinte minden településén örömtüzeket gyújtottak Szent János (Iván) napjának előestéjén. A környék apraja-nagyja összegyűlt egy-egy ilyen tűz körül, ahol énekkel és körtánccal múlatták az időt. Az emberek üröm- és verbénafüzéreket aggattak magukra, a tüzet pedig a kezükben tartott szarkalábcsokron keresztül nézték, abban a hitben, hogy ez megőrzi szemük épségét az elkövetkezendõ egy évben. Hajnaltájt az ürmöt és a verbénát bedobálták a tûzbe, a következő szavak kíséretében: "hagyjon el minden balszerencsém és égjen el ezekkel!"

Németország egyes vidékein a gyerekek házról-házra járva gyûjtötték össze a tüzelőt a Szent János-éji örömtűzhöz. Azt gondolták, hogy aki nem járul hozzá a közös tűzhöz, annak a vetésén nem lesz áldás, különösen a kendere marad csökött. Ezen az éjszakán sok gazda kioltotta a tüzet házi tûzhelyén, s egy olyan zsarátnokkal gyújtotta meg újra, amely a közös nyárközépi máglyáról származott. Számos helyen úgy hitték, hogy aki átugorja a tüzet, azt nem gyötri majd a hátfájás aratáskor.
Bajorország egyes vidékein az öregek az örömtûzbõl származó botokat dugdosták a földbe, abban a reményben, hogy ez magasabbra növeszti majd a lent. Ez a szokás minden bizonnyal összefügg azzal a hagyománnyal, hogy a nyárközépi tűz lángjainak magassága meghatározza a len és a kender magasságát. Sok helyen a tûz átugrálásával ugyancsak a növények növekedését próbálták meg serkenteni.
Baden környékén úgy vélték, hogy azoknak a fiataloknak a szülei fogják a legbővebb termést betakarítani, akik a legmagasabbra ugrottak a Szent János-napi tűz fölött.
Lotharingiában nagy halom szalmát gyűjtöttek össze egy domb tetején, majd egy hatalmas fakereket építettek, amit beburkoltak szalmával. A kereket úgy tették irányíthatóvá, hogy egy hosszú, mindkét oldalon messzire kiálló tengelyrudat illesztettek bele. Éjfél felé lángra lobbantották a kereket, és örömujjongásokkal kísérve elindították lefelé a lejtőn. A mellette futó legényeknek az volt a feladatuk, hogy a tüzes monstrumot egy közeli folyóba tereljék. Ha ez sierült, a környék lakói bõséges szüretre számíthattak abban az évben. Talán mondanunk sem kell, hogy a lejtõn leguruló tüzes kerék a Napot jelképezi, amely a nyári napforduló után életének hanyatló periódusába lép.
Franciaország keleti részén valaha a dombok tetejérõl égõ kerekeket gurigáltak a Moselle - folyóba.
Az Egyesült Államokban élõ hopi indiánok a nyári napforduló idején visszaviszik a szellemeket ábrázoló figurákat, a kachinákat föld alatti termeikbe, ahol a téli napfordulóig pihennek. Az indiánok ezt hazatérési ceremóniának hívják.
A voladorok tánca: Valaha a mexikói napkultusz részét képezte ez a rituális tánc. Egy harminc méter magas rúd csúcsáról fejjel lefelé lógva, a levegõben táncos mozdulatokat tesz négy férfi. A tartókötél a derekukhoz van erõsítve.
Mexikóban vizet öntenek magukra az emberek a testi-lelki megtisztulás rítusaként. Régen összegyűjtötték a jótékony hatású harmatot, majd meghempergõztek a nedves fûben.
Hatalmas tüzeket raknak Európa számos táján, így Portugáliában és Lappföldön is. A máglyáknak varázserõt tulajdonítanak: megtisztítanak és védelmeznek a boszorkányoktól, betegségektõl, kártékony rovaroktól és a rágcsálóktól. A községek lakói összegyûlnek és körültáncolják a tüzet. Minél magasabbra ugranak, annál bõségesebb lesz a termés.
Ezen az éjjelen a víz természetfeletti erőt kap. Az olaszok ilyenkor nagy fürdést rendeznek.
Svédországban a nyárközépi máglyákat általában a keresztutakon lobbantották lángra. A tűz táplálásához kilencféle fára volt szükség. A falusiak egy bizonyos fajta mérges gombát dobáltak a lángok közé, hogy megtörjék a manók és más természetfeletti lények hatalmát, amelyek a néphit szerint ezen az éjszakán a legaktívabbak. A régi svédek ugyanis azt tartották, hogy a nyári napforduló éjszakáján megnyílnak a hegyek, és a föld mélyének lakói elözönlik a fenti világot. (A régi kelták Hallowe’en éjszakájáról gondolták ugyanezt.)
Csehországban a szerelmesek koszorúkat dobáltak át egymásnak a nyárközépi tűz fölött. Amikor a lángok lelohadtak, minden pár kezet fogott, és háromszor átugrott a tűzön. A hagyomány szerint, akik ezt megtették, hamarosan összeházasodtak, ráadásul egy évre védettséget szereztek a lázzal járó betegségekkel szemben. A megpörkölt koszorúkat hazavitték; egy részével megfüstölték a házat és az istállót, hogy biztosítsák az emberek és az állatok egészségét, a többit pedig egy éven át megőrizték. Vihar idején egy keveset mindig elégettek belőle a tűhelyen, és közben imádkoztak, hogy a vihar ne tegyen kárt a házban és a termésben.
Európa sok más vidékéhez hasonlóan Csehországban is sokáig eleven volt a kátránnyal bekent kerék magaslatokról való legurításának szokása. Ezenkívül a fiúk összegyűjtötték az elnyűtt seprűket, majd szurokba mártották és meggyújtották õket. A lángoló seprűket azután a levegőbe dobálták, vagy körbefutották velük a szántóföldeket. A seprűk csonkjait a veteményeskertek földjébe dugdosták, hogy megóvják a növényeket a bogaraktól és a férgektől.
A nyárközépi tűz különféle maradványait Európa-szerte kitűnő amulettnek tartották. A hamuját a földekre szórták, hogy távol tartsa a kártevõket; a félig elégett nagyobb faágakat az eresz alá vagy a tetõszerkezethez erõsítették, hogy megoltalmazza a házat a villámcsapástól és a tûzvésztõl; az elszenesedett kisebb gallyakat pedig elõszeretettel alkalmazták az emberek és az állatok ellen irányuló rontás elhárítására. Az állatok rontástól való megóvásának egy másik elterjedt módja az volt, hogy a nyájat vagy a csordát keresztülhajtották a kialvófélben lévõ tûzön vagy a kialudt tűz hamuján.
Litvániában másnap reggel azok a legények, akik a Szent Iván-éji tüzet táplálták, nagy mennyiségû tejet és tejterméket kaptak a tehenes gazdáktól, hálából, amiért újabb egy évre sikerült megakadályozni a fekete boszorkányokat a tej elrablásában. Szintén általános volt a nyárközépi tûzben megégett gyümölcsök gyógyító erejébe vetett hit.
Angliában az emberek a Szentivánéji mágjáról hozott fáklyával gyújtottak tüzet házaikban az ünnep alkalmából. Az ország egyes részein az emberek úgy hitték, hogy az almatermés tönkremegy, ha nem gyújtanak Szentiván Napján tüzet. A nap tetõpontja az a szertartás volt, mikor fiatalok és idősek egyaránt lobogó diszkoszkorongot hajítottak az ég felé, valamint lobogó kerekeket guritottak a domborról. Ezekkel az égõ kör alakú formákkal köszöntötték a Napot. Napjainkban Szentiván napja sokszor összekapcsolódik a szerelmesek fesztiváljával, úgy hiszik ílyenkor nagyobb esélye van az álmok megválósulásának. A páfrány jelenléte ebben a kultúrában is fontos, azt mondják, csak Iván napján virágzik.



