Az ember szellemi fejlődésének elengedhetetlen része önmaga megismerése és elfogadása. Ezt hívjuk tudatosításnak. Életünk problémáin csak úgy tudunk túljutni, ha megértjük azok üzenetét és integráljuk a belőle fakadó tanítást.
Ez menne is simán, de mit kezdjünk környezetünkkel, amikor egy hozzánk közel álló személy áll egy ilyen feladat előtt. Látjuk szenvedését, ügyetlenkedését, rosszabb esetben ahogy elkerüli problémájának megoldását.
Teszi ezt azért, amiért mi is: Fáj az igazság, nem akarunk szembenézni vele. Nem kellemes kimondanunk magunknak, hogy valamiben hibáztunk, rosszul láttuk, ismertük magunkat vagy a világot. Ugyan kinek esik jól önmagát ostoroznia? Persze van néhány ember, aki ebből sportot űz, de a többség inkább nem is foglalkozik életével mélységeiben, mintsem hogy kiderüljön egy ilyen fájó igazság.
Ilyen helyzetekben bizony csak szomorúan szemlélhetjük a másikat, ahogy vergődik. Mert bizony segíteni - az esetek többségében - nemigen tudunk senkinek sem! Aki nem érett meg az új felismerésekre, annak akárhogy is adagoljuk az igazságot, nem veszi be a gyomra. Sokszor még csak az ellenállása növekszik felénk és "tanításunk" felé. Ezzel akár kapcsolatunkat is elronthatjuk, a másikat elkergetjük, megharagítjuk.
Aki viszont érett a tanulásra, annak teljesen mindegy, hogy általunk vagy valaki más által ismeri fel élete nagy bölcsességeit. Ő az, aki már elkészült, segítő környezete csak eszköz a fejlődésre. A tanítást ilyenkor akárkitől is képes beszerezni, mert "fogékony"!
Az ember szellemi fejlődésének elengedhetetlen része önmaga megismerése és elfogadása. Ezt hívjuk tudatosításnak. Életünk problémáin csak úgy tudunk túljutni, ha megértjük azok üzenetét és integráljuk a belőle fakadó tanítást.
Tetszett a cikk?



