A tudattalan
Ez az a terület, ami kiesik az éber tudatosság mezejéből. Úgy működik, mint egy passzív tároló, befogad, és eltárol minden benyomást, amit a világ felkínál. Mielőtt a tudatos vonatkozások fellépnének, a tudattalan egy végtelen tengerfenékké válik, és innen fog majd kiemelkedni a döntéshozás, az identitás, az énség. Az érzelmek az ösztönös reakciókból emelkednek ki. Az ösztönös energiák hullámokat küldenek a felszínre, és energetizálják a tudat működését.
A gondolatok színpada
Amikor az érzékek elcsendesülnek, a múltból felbukkannak az emlékek, benyomások. Amikor a külvilág durvább zaja elcsendesül, megjelennek az emlékek, fantáziák, a múlt tapasztalatainak asszociációs láncolata. És ebben az értelemben lesz olyan, mint egy színpad. Ha az érzékeket lefoglalják a külső benyomások, akkor megjelennek az érzéki élmények. Ha nincs élő darab, akkor a múlt megy, mint a moziban. A fantáziák lefoglalják az elmét.
Kapcsolódó cikkek
Belső képek
Ha az embereket bezárnánk egy kísérleti szobába, egy idő után élénk képeket látnának. Tapasztalatuk hasonló az LSD fogyasztásához. A beálló nyugalomban felbukkannak a benyomások. Ilyenkor megfigyelhetjük a tudatalattiból felbukkanó anyagot.Szűrő
Az elme maga is megszűrheti az érzéki benyomásokat, ha ebben gyakorlatra tesz szert. Ezt a gyakorlatot úgy kezdjük, hogy keresünk egy nyugodt helyet. Ilyenkor tehát megfigyelhetjük a felbukkanó képeket. A múltbelihez hasonló fantázia teljesen színesen jöhet elő. A tudattalan réteg előtérbe kerül, de meditációban igyekszünk ezeken túllépni, nem maradunk meg bennük. Ezzel megszűnhet azok láthatatlan hatása. Ezután válnak megismerhetővé a magasabb tudatszintek.
Tudósok, művészek
Az alkotó emberek gyakran keresik az elkülönülést. (Sőt, néha még a börtön is segíthet elmélyülni, bár ezt nem ajánlhatjuk senkinek.) Bennük erős az „én” érzete, és úgy gondolhatnak magukra, mint individuális lényekre. Az „enyém-tied” elválaszthatja magát a többi embertől. A kamaszkorban alakul ki a stabil identitás, de aztán ez még többnyire állandóan változik. Eleinte a jó és rossz érzete az, ami eldönti, mi stabilizálja az embert. Gondoljunk a spártai nevelésre: már kicsi gyermekkorban azt tanulta meg az ember, hogy a szenvedést tűrni erkölcsös dolog. Az értelem alárendeződik a környezet hatásainak. Aztán egy fejlődési fokon az ember elkezd racionálisan válogatni, gyűjteni a tapasztalatokból, hogyan kell a világban működnie, hogy megfeleljen a társadalmi elvárásoknak.
Önzetlenség
Azon kevesek, akik magasabb szintre jutottak, elkezdenek az igazságosság kérdésével foglalkozni, ahol nem helyezik magukat a többi embertől elkülönült világba, megszűnik az önzés. A döntések kompromisszum-mentesek, átvágnak az illuziókon. Ez az önzetlenség végig ott van az emberben, de a nyersebb, fejletlenebb funkciók elnyomják. Olyan, mint Michelangelo szobrai, melyek élnek a kő mélyén, csak le kell fejteni róluk a felesleget.Ez lesz az az állapot, amelyre törekedhetünk, hogy megszabaduljunk az illúziók fátyolától.



