Kezdjük az elején: nem azért írok erről, mert muzeológus – is – vagyok, hanem mert nemrégiben egy előadáson elgondolkodtató kérdést intézett az előadó a hallgatósághoz: „ki szeret külföldi útjai során múzeumba menni?” És csak én jelentkeztem. Itt valami titok lappang.
Kiderült, hogy azért nem szeretnek sokan múzeumba menni, mert az fárasztó. Ez igaz. De vajon miért? Hiszen ha nettó nézzük, pár száz méter légkondicionált bóklászásról van szó, miközben az ember néz ki a fejéből, mi van ezen annyira fárasztó?

Most én a valódi múzeumokról beszélek, nem az ultramodern performanszokról, sem a virtuális polgárpukkasztásról, sem a tudományos ismeretterjesztésként bemutatott kínai gumi vándorhullás kiállításokról (bocs, Bodies). Hanem azokról a helyekről, ahol régi korok tárgyai sorakoznak.
HarmoNet tipp: Emailt küld az őrangyal? >>
Közeledünk az igazsághoz.
Az évszázadoknak súlya van, és ezt a súlyt hordozzák a tárgyak. Évszázadok emlékei sűrűsödnek a kiállítótermekben. Ha odafigyelsz egy csatabárdra, meghallhatod a török ágyúk zaját, a fegyvercsattogást, a lovak horkantását és a haldoklók jajkiáltásait. Egy régi ékszerben ott a „családi karma”. Az első számú magyar kincs, a Korona maga köré kristályosítja a teret a Parlamentben. Igen, megérezheted a tárgyak „auráját”, ha odafigyelsz! Nem olyan nagy varázslat ez! Persze, figyelni, az bizony fárasztó. Fontos tudni, hogy ez a hatása csak eredeti tárgyaknak van. A panoptikum már mű-mámor.

Ha belenézel egy festménybe – egy jó festménybe – akkor az beszippant. A jó alkotás változást idéz elő a nézőben. Valami érzést, vagy gondolati folyamatot indít be, ami után nem lehetünk ugyanazok, mint előtte. Ez különbözteti meg a jó alkotást a silánytól, csakis ez. Namármost, változni nem szeretünk. Mindenki azt mondja, hogy szeretne változni, meg fejlődni, amit magam részéről enyhe kétellyel hallok. Valójában új dolgokat, képességeket szeretnénk, de lehetőleg ne kelljen változni, ne kelljen semmi régit odaadni cserébe! Ezért a jó műalkotás provokáció, kihívás az elme számára. Kivédhető, ha már múzeumba tévedt az ember, mert mondjuk beterelték a Louvre-ba, hogy gyorsan átrohan rajta, illőn sóhajtozik egyet a Mona Lisa előtt, aztán megkönnyebbülve visszaszáll a buszra. Nos, ennek semmi értelme.
Tökéletes
Egy-egy tárgy telibe tud találni. Van olyan, hogy „Dávid-szindróma”. A híres szobor láttán többen elájultak már. Az athéni Parthenon múzeumában is rendszeresen dobnak egy hátast a látogatók. Nem igaz, hogy a vakítóan fehér pentelikoni márványról visszaverődő napfénytől kapnak napszúrást a jámbor turisták, és ez nem is hőguta (van ám ott is légkondi). Zeusz, Afrodité és a többiek a tudatunk mélyén élnek, archetípusok, és márványba testesült alakjukkal találkozni sokkoló: „ti tényleg léteztek?” A tudat mélyében ébredő őskép üti ki a gyanútlan látogatót, nem más. A mitológiának van ám ereje, Poszeidón nem azonos a Hupikék törpikékkel.
HarmoNet tipp: Az Aquincumi múzeum >>
Elmúlt korok, távoli tájak egy-egy tárgya képes arra, hogy karmikus mintákat aktiváljon a tudatban. Konkrétan: képes arra, hogy felébresszen emlékeket. Ez nem is olyan ritka. Abszolút materialista emberek átélhetnek teljes pálfordulást, amikor sajátjukként ismernek rá némely antik használati tárgyra, vagy rádöbbennek, hogy ismerik a régi egyiptomi elefántcsont társasjáték szabályait… Ezek a tárgyak fontos emlékeztetők. Emlékeztetnek valamire, ami itt és most még mindig aktuális.
Még most is úgy gondolod, hogy a múzeum poros és unalmas hely?
Halász Alexandra



