Isten létének bizonyítására tett filozófiai kísérletek és módszerek igen változatosak, egy adott kor történelmi, társadalmi, tudományos, kulturális feltételeinek megfelelően mindig eltérő formában jelentkeznek.

Az ősi, pogány kultúrákban az istenek léte még magától értetődő dolog volt, különösebb filozófiai érvekre nem volt szükség létezésük bizonyításához, hiszen az adott rendszer legfelső fokát jelentették. Az ókori görög gondolkodók voltak az elsők között, akik filozófiai módszerrel próbáltak érvelni isteneik léte mellett. Platón, vagy Arisztotelész elképzelései ugyan kizárták a monoteista világvallások Istenének mindenhatóságát és gondviselését, a léttökéletesség fokozataiból, a mozgásból, vagy a célszerűségből kiindulva mégis meggyőzően érveltek egy magasabb rendű szellem léte mellett, rendkívüli hatást gyakorolva még a középkori keresztény vallási gondolkodókra is.

A teodicea




Az istenérvek mennyiségének és minőségének szempontjából a középkori keresztény világ volt az egyik legérdekesebb időszak. A filozófusok olyan érveket próbáltak felvonultatni, melyek segítségével a hívő logikai úton is beláthatta Isten létezését. Maga a teodicea elnevezés Gottfried Wilhelm Leibniz felvilágosodás korabeli filozófustól ered, aki a világban tapasztalható rossz jelenségét próbálta összeegyeztetni egy gondoskodó Isten képével. Később a fogalom jelentése bővült, ma a teodicea a skolasztikus filozófia azon ágát jelöli, amely Isten létének értelmi úton történő bizonyítását szolgálja. A tudomány jeles művelői a középkorban Canterburyi Szent Anzelm és Aquinói Szent Tamás voltak.
 

Canterburyi Szent Anzelm ontológiai istenérve


A XI. századi érsek-teológus, Canterburyi Szent Anzelm Proslogion c. munkájában Isten létét a fogalmi létből vezeti le. Gondolatmenete szerint Isten az, akinél nagyobbat elgondolni nem tudunk. Szent Anzelm azt mondja, hogy ha ez így van, akkor Istennek a valóságban is léteznie kell, ellenkező esetben elgondolhatnánk egy nála nagyobbat is, aki annyival több, hogy valóságos. Ezt viszont nem tehetjük meg, hiszen Istennél nagyobb nem gondolható el, ennek megfelelően a valóságban is léteznie kell.
 

Aquinói Szent Tamás „öt útja”





Aquinói Szent Tamás szerzetes-filozófus a XIII. században Summa Theologiae c. művében Platón és Arisztotelész gondolatait felhasználva öt jelenséget mutat be, melyeken keresztül bizonyítja Isten létét.

Az első út a mozgás tényéből indul ki. A gondolatmenet lényege, hogy minden valami hatására mozog, beláthatjuk, hogy semmi sem mozoghat önmagától. Azt azonban látnunk kell, hogy a mozgás és mozgatás láncolata nem mehet a végtelenségig, lennie kell a sor elején egy semmi által nem mozgatott mozgatónak, aki pedig nem más, mint Isten.
A második út a létesítő okság érve, mely szerint semmi sem lehet oka önmagának, mindenre hat valamilyen ok. Hasonlóan a kovács, a kéz, és a kalapács példájához, melyek működésük közben hatnak egymásra, a világot is ok-okozati viszonyok uralják. Ez a láncolat sem futhat azonban a végtelenségig, kell lennie egy ősi oknak, ami mindennek okozója. Ezt nevezhetjük Istennek.
A harmadik út a világban tapasztalható jelenségek véletlenszerűségéből, a keletkezés és elmúlás esetlegességéből indul ki. Szent Tamás úgy érvel, hogy a jelenségek vagy léteznek, vagy nem, a létezés nem természetes tulajdonsága a világ dolgainak. Kell lennie tehát valaminek, amely a létezést önmagában, szükségszerűen birtokolja. Ez a szellemi lény Isten kell, hogy legyen.
A negyedik út, a léttökéletesedés fokozatainak érve szerint a létező dolgok csak többé-kevésbé jók, okosak, fenségesek. Léteznie kell tehát a tökéletesnek, amelyhez viszonyíthatjuk, hogy a különböző dolgok mennyire jók, okosak, vagy fenségesek. A fokozatok teljességének birtokában csak Isten lehet.
Az ötödik út abból indul ki, hogy még az értelemmel nem rendelkező lények is értelmes célokkal rendelkeznek, ami olyan szellemi értelmet feltételez, amely képes célt adni az élőlényeknek. Ez nem lehet más, mint Isten.
 

Az istenérvek cáfolata


A filozófiai istenbizonyítások ellen a fő érv, hogy azok mindegyike ontológiai érven alapul, tehát a fogalmi létből indul ki és lép át a valóságos létbe, gyakorlatilag összemossa a kettőt. A kritika szerint ezeket az érveket azok tarthatják csak meggyőzőnek, akik eleve hisznek Istenben.
 

A filozófiai istenbizonyítás napjainkban

Az újkor kezdetétől a filozófusok új kritériumok: esztétikai, matematikai érvek, vagy az erkölcsi, morális rend forrása felől közelítették meg az istenkérdést, így próbáltak választ adni Isten mibenlétére. A modern gondolkodás a filozófiai istenérveknek már nem tulajdonít bizonyító erőt, és nem is ismer olyan eljárást, amely minden kétséget kizáróan bizonyítaná Isten létet. Helyette érvei vannak, melyek Isten természetét és a hozzá vezető utakat írják le.    

Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Címkék:
Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.