A középkori felfogást követve, a 15-16. század sem tartotta igazán fontosnak a gyermekeket. Amikor a szülõk vagy mások a gyermekek kiskoráról nyilatkoztak, elismerõ szavak alig hangzottak el. Haszontalannak tekintették õket.
A gyermekeket a szenilis aggokkal, hóbortos nõkkel, botladozó részegekkel vonták párhuzamba. A egyik ilyen mondás szerint „a gyermekek és a nõk természetükbõl adódóan nehezen tudnak titkot tartani, nem úgy a férfiak”.
Egészen a 16. századig a gyermekek nem voltak jobbak, mint az ostoba fajankók, aggastyánok vagy asszonyok, hiszen „minden elvész, amit a következõ típusú embereknek adsz: az elsõ a gazember vagy bugris, mert újra és újra méltatlannak bizonyul, a második a gyermek, mert feledékeny és taszítja a jóságot, a harmadik a korosodó férfi, a negyedik az állhatatlan asszony, akinek szerelme ingatag és megbízhatatlan”.
Az efféle nézetek hangoztatása jócskán hozzájárult ahhoz, hogy a gyermekek átérezzék jelentéktelenségüket, és hogy a gyerekkort el kell viselni, ám benne örömet lelni képtelenség. Amikor a szülõk vagy mások a gyermekek kiskoráról nyilatkoztak, elismerõ szavak alig hangzottak el. Haszontalannak tekintették õket, akárcsak a szomorú tekintetû részegeket, fecsegõ asszonyokat, ostoba öregembereket. „Aki gyereket lát, nem lát semmit.” Ezt a felfogást Pynson: Pásztorok kalendáriuma (The Kalendar of Shepherdes) szemlélteti a legjobban, melyben az ember élete tizenkét hatéves szakaszra van felosztva, az év tizenkét hónapjával párhuzamba állítva. Az elsõ szakasz, mely a januárhoz hasonlatos, az ember életének elsõ hat évét öleli fel: a gyermekbõl „hiányzik az ész, erõ, leleményesség, hasznot nem hajt”.
Az újkor hajnalán a felnõttek, ha egyáltalán véleményt formáltak a gyermekekrõl, a hierarchikus rendszer részének tekintették õket, akik a társadalmi rangsor legalján helyezkednek el. Ritkán ötlött fel bennük, hogy a gyermek is emberi lény, emberi igényekkel. Ha a gyermek nemesi származék volt, központi kérdés volt a neme. Mikor a király, mint VIII. Henrik is, fiút kívánt a majdani törvényes férfiutód szerepének betöltésére, egy leánygyermek születése nemzeti sorscsapásnak minõsült, arra kárhoztatván a reményvesztett népet, hogy egy asszonynak hódoljon. VIII. Henrik olyan csalódott volt Erzsébet születésekor, hogy a keresztelõn sem jelent meg. Még közös portrét sem készíttetett, noha Edward fiával több közös arcmás található. Edward örömet hozott, Erzsébet bánatot. Erzsébet anyja nem szült egészséges fiúcsecsemõt, ezért Henrik kivégeztette.
A gyermekek a társadalmi hierarchia alsó fokán helyezkedtek el, megítélésük mégsem volt egyértelmû. Bizonyos vonatkozásban „nem nélkülinek” tekintették õket, pl. a 14. századi Itáliában a gyermek¬temetésekrõl készült feljegyzésekbõl hiányzik a gyermekek neme. Az egyértelmûség hiánya annak megítéléséig terjedt, hogy vajon a gyermekek jók vagy gonoszak, s hogy mikor rekesszék ki õket a felnõttek társadalmából és mikor ne.
Meglepõ módon a gyermekek is részt vettek a temetési menetekben. Akkoriban még nem létezett a modern kor vonakodása, mely óvja a gyermekeket a haláltól, a családi összetartozás érzése is erõsebb volt, a gyermekek távolmaradása nem lett volna helyénvaló.
Születés, keresztelés, elválasztás
A szülés közeledtével a nõk felkészültek a küzdelemre. Ha a szülés során nem történt baj, még mindig fenyegetett a rettegett gyermekágyi láz vagy vérmérgezés. A középkori asszonyok többnyire szalmazsákon szültek, ruhátlanul. Néha szülõszéken, a szülés nehézségétõl függõen.
A keresztelés rendszerint ünnepélyes esemény volt, két-három nappal a születés után. A csecsemõk a népszerû szentek nevét kapták, némelykor olyan szent neveket, mint a Pünkösd és Keresztelõ. A következõ neveket kedvelték: János, Tamás, Vilmos, Edward, Anna, Erzsébet és Mária. Ha a korszak királyi névadási szokásait tanulmányozzuk, szembeötlõ a Henrik és Edward nevek népszerûségét. A legnépszerûbb nõi név az Erzsébet volt, de a Margit, Mária és Katalin neveket is igen kedvelték.
A gyermekeket vagy otthon szoptatták, vagy - fõleg, ha szüleik tehetõsebbek voltak, - vidéki dajkához küldték õket. „A dajkának ajánlatos gyakran mosdatni a csecsemõt, télen meleg, nyáron langyos vízben. Simogassa a gyermek hasát, hogy „vizelésre késztesse, és mikor alszik, a bölcsõ olyan helyen legyen, hogy a csecsemõt ne érje napsugár nappal, se holdfény éjjel: sötét, árnyékos helyen legyen, és a fej magasabban feküdjön, mint a test többi része.”. „A csecsemõ legjobb pihenõ- és alvóhelye a bölcsõ, három szempontból is: hamarabb elalszik a gyermek, a ringatás jobban megmozgatja a testrészeket, és a csecsemõt kevésbé éri olyan ártalom, mely az ágyban gyakorta elõfordulhat.”
Egy 17. századi feljegyzés azt tanácsolja, hogy
„a csecsemõ testrészeit gyöngéden és annak rendje és módja szerint kell pólyázni, görbeség és gyûrõdés nélkül, mert a csecsemõ hajlékony gally, a bánásmódtól függõen lesz egyenes vagy hajlott..., fektessük a karokat egyenesen a test mellé, hogy egyenesen nõjenek...
Négy hónap elteltével szabaddá tehetjük a karokat, de egy éves korig, míg a gyermek meg nem erõsödik, pólyázzuk a mellkast, hasat és lábakat, hogy védjük a hidegtõl. A pelenkát cseréljük gyakran, a vizelet és széklet miatt.
Hét hónapos kortól az elválasztásig, ha kívánjuk, meleg vízzel mosdathatjuk a gyermeket, hetente kétszer...”
A gyermeket fõleg az anya vagy a dajka teje táplálta.
Fogaik megjelenésével kezdtek fokozatosan más ételeket is enni. Az általános szabály szerint az elsõ négy metszõfog megjelenéséig tejjel táplálták a csecsemõket, majd kenyérhéjjal és tejjel, fokozatosan egyéb ételeket is bevezetve, vajat és kappant kis mennyiségben. Az elválasztás ideje eltérõ volt. Arábiai Avicenna a kétéves kort ajánlotta, míg Az ember születése szerint „mifelénk általában csak egyéves korig szopnak, és az elválasztás nem hirtelen történik, hanem fokozatosan, elõször lassan hozzászoknak a kenyérhez és cukorhoz, majd mindenféle húshoz.”
Noha e korszakban a gyermek kötelezettsége a szülõk iránt nagyobb hangsúlyt kapott, mint a szülõk gyermek iránti felelõssége, a gyermek életbenmaradása, mint most is, testi gondozásától függött.
A gyermekek eléggé fontossá váltak ahhoz, hogy feljegyzések készüljenek róluk. A gyermekek és felnõttek élettani változásainak megfigyelése tudományosabb lett, mivel az orvosok ténylegesen megvizsgálták betegeiket. Az elsõ angol gyermekgyógyászati könyv 1545-ben jelent meg.
A gyermekek és az oktatás
Bár ezekben a századokban az oktatás már nem tartozott az egyház kizárólagos fennhatósága alá, vallásos jellegû és Krisztus központú volt. A vallás volt a kiindulópont, és a kisgyerekek az ábécéhez vagy a latin szintaxishoz hasonlóan tanulták meg a keresztény erkölcsi tanokat. ) Máshogyan ez nem is lehetett egy ilyen vallásos korszakban, mikor az emberek készek voltak megégetni vagy felakasztani a más hitûeket.
Ha áttekintjük a modern oktatás kezdeteit, biztonsággal tehetünk néhány általánosító megállapítást:
Elõször is, az oktatás fontosabb lett, a szülõk többet áldoztak gyermekeik taníttatására. A tanulás egyre inkább a társadalmi érvényesülésnek, a jelentõsebb kormánypozíciók betöltésének elõfeltétele lett. A növekvõ gyermeklétszám tanulási igényeinek kielégítésére gimnáziumokat hoztak létre, melyek leghíresebbje a Szent Pál volt. Az Erzsébet-korban több parlamenti képviselõ végzett egyetemet, mint a 15.században és a 16. század elején. Természetesen az arisztokraták részesültek oktatásban. A társadalmat még mindig a hierarchikus kapcsolatok szõtték át.
Másodszor, az ókori szerzõk iránti rajongás következtében a tanmenet egy szigorúan klasszikus mûveltséganyagra épült. A 16. század elején Angliában e mozgalom élén John Colet, William Lily és Morus Tamás álltak. Úgy vélték, az antikvitás követésével minden megtanulható, ami csak szükséges az önuralom és a világ dolgaiban való jártasság megszerzése érdekében.
Harmadszor, az oktatás révén válhatott valakibõl úriember vagy úrinõ. Ezt a szerepet már nem tölthette be kizárólagosan az egyház. Természetesen az angol reformáció is gyorsította ezt a folyamatot. A papi nõtlenség megszüntetésével az Erzsébet-kori papok génjei nem vesztek el az egyházi, egyetemi vagy állami szolgálatban. Ebben a részben az oktatásban megnyilvánuló fegyelmezést szeretném a középpontba állítani, mert ez jól szemlélteti a gyermekekkel való bánásmód terén uralkodó szemléletmódot; majd szeretném áttekinteni VI. Edward, valamint Morus Tamás gyermekeinek az oktatását, mert ez egyediségében is jellemzõen mutatja, hogyan történt a gyermekek oktatása.
Az arisztokrata gyermekek legtöbbjét gimnáziumba küldték hat-hét éves korukban.
A legtöbb kisdiák ennél hamarabb kezdte iskoláit. Ha a fiú vagy leány királyi származék volt, oktatása három vagy négyéves korában kezdõdött. VI. Edward formális oktatása hároméves korában indult, a skóciai VI. Jakabé hasonlóképpen, Edward nõvére, Mária négyévesen kezdte meg tanulmányait. A testi fenyítés alól még Edward sem mentesült. Mikor nem volt hajlandó hosszú bekezdéseket memorizálni a Példabeszédek könyvébõl, tanára, Dr. Cox megverte. Ennek eredménye úgy érezte teljes mértékben kielégítõ volt: a félelem ösztönzõen hatott Edward szorgalmára.
Természetesen a lányokat általában kirekesztették az oktatásból, azonban egyre több királylányt és arisztokrata leányt taníttattak. I. Erzsébet és Lady Jane Grey oktatása kétségtelenül éppen olyan szigorú és átfogó volt, mint I. Edwardé. Mindegyikük tudós lett a maga jogán.
A gyermekek és a munka
A középkor kedvelt irányelve a laborare est orare: dolgozni annyi, mint imádkozni, vagy egyszerûbben: a munka imádkozás. Mindenkinek, még a legkisebb gyereknek is dolgoznia kellett. Sok tennivaló akadt: kenyérsütés, serfõzés, halászat, állatölés, hússütés, asztalterítés, házépítés, fémbányászat, hajózás, házalás edényekkel. A tétlenség bûnnek minõsült - bûn a túlvilági boldogságra törekvõ egyén ellen. A tunyaság a hét halálos bûn egyike volt. Bûn volt a közösség ellen is, mert megfosztotta azt az egyén tevékenységétõl. Ráadásul a semmittevés esetleg még rosszabb bûnöknek is teret engedett, hiszen mindenki számára köztudott volt, hogy a tétlen kezeket az ördög dolgoztatja. A munka erény volt, jóval a puritánok kora elõtt.
A gyerekeket sem zárták ki a munkából. Mindenkinek megvolt a maga kijelölt feladata: a királyfik és -leányok a kormányzást és államvezetést sajátították el, az arisztokrácia gyermekei a királyi szolgálat és a megfelelõ viselkedés szabályait, az alsóbb néposztályok gyermekei a mezõgazdaságot, kereskedelmet, ipart. Általában magától értetõdõ természetességgel fogadták el a munka szükségességét.
A legtöbb arisztokrata ugyan nem engedhette meg magának, hogy gyermekeit a királyokéhoz hasonló elkülönített intézményben taníttassa, de elküldték õket egy másik arisztokrata otthonába helyes viselkedést tanulni. Bizonyos értelemben ez folytatása volt annak a korábbi középkori gyakorlatnak, mikor a fiatal fiúk apródként szolgáltak. Gyakran beházasodtak pártfogóik családjába. Késõbb azonban ez a szokás megszûnt, az arisztokraták magántanárokat alkalmaztak, illetve a fiúkat bentlakásos gimnáziumokba vagy külföldre küldték.
A társadalom alsóbb rétegeiben sem maradtak otthon a gyermekek, tanoncként szakmát tanultak. A tanoncság magas társadalmi elismerésben részesült, a honi államigazgatás eszközévé vált. Pl. 1536-ban az összes egyházkerületet felszólították, hogy gyûjtsék össze az 5 és 14 év közötti kolduló gyermekeket, és fogják õket szakképzést nem igénylõ munkára. Az 1563. évi Iparosok Törvénye alapján felülvizsgálták és rendszerbe foglalták a tanoncság rendszerét, ennek következtében a tanoncidõ egységesen hét év lett. Ezenfelül a békebírák is jogosulttá váltak a rendszer ellenõrzésére. A gyermekek jólétérõl A Szegények Segélyezésének Törvénye (1598) is gondoskodott. Az egyházkerületi ellenõrök felhatalmazást kaptak arra, hogy munkára fogják a szegény családokban élõ gyermekeket, kiknek szülei „...feltételezhetõen nem képesek eltartani gyermekeiket, s az ilyen, házasságban vagy azon kívül élõ személyeknek nincs semmiféle anyagi eszközük, sem rendes mesterségük, megélhetésük biztosítására.” A valóságban e törvénnyel elérték, hogy minden egyházközség felelõs lett a kallódó árva gyermekekért. A törvény 1834-ig volt érvényben.
A gyermekek és a játék
J. H. Plumb írja: „A gyermekeknek nem volt külön világa. Ugyanazt játszották, mint a felnõttek, ugyanazokat a tündérmeséket hallgatták. Életük soha nem különült el.” A Brueghel festményein megörökített vérbõ falusi mulatságokon részeg férfiak és nõk zabolátlan testi vággyal kapaszkodnak egymásba, és mindig jelen vannak a gyermekek is, ahogyan a felnõttekkel együtt esznek-isznak. Az esküvõi lakomákat és táncmulatságokat ábrázoló visszafogottabb képeken is a gyermekek szüleikkel együtt mulatoznak, ugyanazt teszik, mint a felnõttek.
Az 1800-as évek elõtt a valódi gyermekversek (azaz olyan versek, melyeket kisgyermekeknek írtak) csak rímes ábécék, altatók és mozgásos játékokat kísérõ mondókák formájában léteztek. Még a találós kérdések is leginkább a felnõttek szórakoztatására születtek.” Az elsõ gyermekeknek írott verseskönyv a Hüvelyk Matyi daloskönyve 1744-bõl (Tommy Thumb’s Pretty Song Book). A Lúdanyó dalai avagy Bölcsõszonettek címû kiadvány (Mother Goose’s Melody or Sonnets for the Cradle) mintegy 21-22 évvel késõbb jelent meg. Tehát ha egy gyermek mondókát hallott, az valószínûleg felnõttek társaságában történt, és a vers politikai mondanivalót hordozott, mint a „hatpennys versikék”, melyek VII. és VIII. Henrik uralkodására utaltak. A királyok és tetteik fokozatosan a múlt homályába enyésztek, e versek pedig egyre inkább a gyermekek kincsévé váltak.
Az 1399-tõl 1603-ig tartó idõszakban a gyermekek iránti szemléletmód jelentõsen megváltozott.
E korszakon végigvonult az a szemléletmód, hogy a fegyelmezés hiánya tönkreteszi a gyermeket. A szülõk tiszteletének és a feltétel nélküli engedelmességnek az emlékezetbe vésése szintén e kor, állandó vonása. Leginkább a testi gondozás terén érzékelhetõ némi változás. Nagyobb értéket tulajdonítottak a gyermeknek, jobban igyekeztek a kedvében járni, testi igényeit kielégíteni. Egyre többen ismerték fel, hogy a gyermekek emberi lények, a felnõttekétõl eltérõ fejlõdési problémákkal. a „gyermekkor újszerû szemlélete” vette kezdetét.
(M. J. Tucker)
Fordította: Pukánszkyné Király Katalin
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár - rövidített anyag
A teljes anyag itt olvasható:
MEK
A középkori felfogást követve, a 15-16. század sem tartotta igazán fontosnak a gyermekeket. Amikor a szülõk vagy mások a gyermekek kiskoráról nyilatkoztak, elismerõ szavak alig hangzottak el. Haszontalannak tekintették õket.
Tetszett a cikk?



