Valamikor a 90-es évek elején voltam egy szabadtéri alternatív fesztiválon valahol Debrecen közelében, ahol az Ápolók együttes egyik dalának eszmei mondanivalója ez volt: "Az egész világ le van kutyaszarva".

A Közép-Angliában letelepedett -északír fiúknak, a Therapy? tagjai is ehhez közelálló világnézetet vallhatnak, legalábbis ez derül ki több lemezükből, mindenekelőtt az 1998-as Semi-Detached című zenés elmebajukból.

Andy Cairns (gitár-ének) Michael McKeegan (basszusgitár) és Fyfe Ewing (dob) Ulsterből jutottak el Nagy-Britanniába. A nevükbe szereplő kérdőjel körül számos legenda terjeng, holott a valóság egészen prózai: első kislemezüket, a Meat Abstractot (1990) még saját független kiadójuknál, a Multifuckingnational Records-nál adták ki, alig 1000 példányban,és amikor a borítót tervezték, Andy rosszul ragasztott rá egy cellux-szalagot, és az így keletkezett hibát próbálta elrejteni a görbe írásjellel. Egy brit turné, illetve a tévedhetetlen fülű dj, John Peel kellett ahhoz, hogy egy londoni kiadó, a Wiija is felfigyeljen rájuk.

Első két albumuk, a Babyteeth (1991) és a Pleasure Death (1992) már jelentős renommét hozott nekik brit underground körökben, a sajtó is felkarolta őket. Így, még 1992-ben szerződést kötöttek az A&M céggel, és a Nurse című albumuk megnyitotta az utat számukra a toplisták felé is. A média persze megpróbálta őket azonnal elkönyvelni a Nirvana brit megfelelőjének, ezt a skatulyát azonban csak az örökös kategorizálók fogadták el, a zenekar soha. Ha a súlyosabb gitárhangzást lehetett is párhuzamba állítani a grunge irányzat legjobbjaival, a Therapy? agresszivitása inkább humorral, öniróniával, mintsem depresszióval párosult és sokkal inkább a The Clash örökösének, és a korai The Who örökösének tekinthető, ha már...

1996-ban átmeneti válságot élt át a banda, miután a fantáziadús dobos Ewing kiszállt. Helyére azonban hamar megtalálták Graham Hopkinsot (ma már ő sincs benne a Therapy?-ban), és az állandó vendégművész, Martin McCarrick csellista (néha gitáros) közreműködésével állhattak neki a Semi-Detachednek.

A félcédulások kómatikus skálájára már a cím is utal: fordíthatjuk "félig szétválasztottnak", "félig elkülönítettnek", de egy szleng-kifejezés szerint "belőttet" is jelent. Nem új az a felfogás, mely szerint "vagy a világ hülye, vagy én őrültem meg", de az vesse rájuk ezt a követ, aki, a modern kor embereként, még soha nem élte át ezt az érzést. A borítón pedig egy férfi és egy nő látható egy konyha közepén, szeparálva, de nem szeparéban: nyakig ásták a homokba őket/magukat...A hátsó kép sem éppen a meghitt kapcsolatokat jelképezi: a 12 dal címét olyan cetlikre írták fel, amilyeneken egyesek szoktak szeretteikkel érintkezni.

Annak ellenére, hogy a Semi-Detached a Therapy történetének talán leginkább rádió-barát lemeze (a leghosszabb dal sem éri el az 5 percet, és az egész album alig háromnegyed órás...), a CD mégsem lett kereskedelmi siker - az A&M úgy döntött, hogy nem az amerikai közönségnek való - de élőben nagyon is bejött, például nálunk, a Sziget-fesztiválon.

"Ránk, írekre jellemző a fekete humor. Népünk nagyon sok viszontagságon ment át és nemegyszer ez látásmód, az önirónia segített minket át a legtragikusabb helyzeteken. Másrészt viszont túl sok szeretni való nincs egy olyan világon, amelyben lassan minden műanyagból lesz, nemcsak a virágok és az ennivaló, hanem az emberek, az érzések is" - mondta McKeegan a szerzőnek 1998 augusztusában.

Lehet, hogy túl sokan ismertek rá saját környezetükre a dübörgő-csörömpölő, kedélyesen elvarázsolt kintornával végződő Church of Noise-ban? Eszembe jut róla, hogy amikor egy baráti társaságban meséltem arról a mozgalomról, amelynek első próbatétele, hogy 15 percig csendben kell maradni, valaki azt mondta: az rettentően sok...

A rap-metálba mártott, torzonborz Tightrope Walker sem éppen a cirkusz-romantikus jegyében fogant. "Egyesek halkan csocsognak, mások szilikont szopnak" - énekli Andy, de a Black Eye, Purple Sky is kőmorzsalékot csinál az emberből. ("Vakard ki a csillagokat a szemedből"). Jó kis "társkereső", dallamos rock and roll a Lonely, Cryin’ Only. "Mi lesz, ha leszakad az ég és a földbe döngöl/imádkozol-e értem, kihúzol-e engem?" - jön a kérdés. Szellemjárást remegnek, zúznak a húrok a Born Too Soon-ban, amely a "megváltás feladásáról" prédikál, a  Stay Happy "ostinatója" viszont a szilánkos cukormosolyt hirdeti. A "leggrunge-abb" dal kétségkívül a Safe. "Meghallok minden bevert ajtót és részeg nevetést/néha nincs légtér...vigyél el egy gyarmatra és hagyj ott az Antarktiszon...élő csírák éltetik ezeket az épületeket, és mindennap etetjük őket mocskos, romlott emlékeinkkel".

Mi jöhet más ezután, mint a Straight Life nyílegyenes ámokfutása? "Nem én vagyok, csak egy másik vallás" - figyelmeztetnek a punkosan egyszerű Heaven’s Gate-ben, a végén a távolból japán női ének hozza a "Paradicsomot". A Don’t Expect Roses nem valamiféle szentimentális nóta, hanem egészséges püföléssel körített vízió arról, amikor az egyén használt, fáradt energiáját újrakeringtetik, és végül kiszívják. A Tramline zajzene a fejlett ipari társadalmakból, kicsit a kései King Crimson modorában, egyben ars poetica: "Az utolsó dolog, ami kell nekem, egy rock-sztár-szar". Az egyetlen dal, amelyben Andy valóban üvölt, a legtöbb dalban ugyanis ellentétben áll a fülrepesztő gitárral kellemesnek mondható éneke. Ezt viszont még a cselló sem lágyítja meg. Hallójárataink valamennyire tone üzemmódba kerülhetnek a záró Boy’s Asleep kásás hangzásaival. "Kösz, hogy eljöttél. Vigyázz hazafelé. Az utak forgalmasak. Ma éjjel szedd fel azt, akit ismersz" - ez a húzós-vonós búcsúrefrén.

A Terápia (?) nem ért itt véget, hiszen mi az, hogy gyógyult ember? Cairns-ék azóta is egészségügyben és lélekbúvárkodásban utaznak. (Lásd még Suicide Pact - You First). 2006-os  One Cure Fits All című albumuk arra utal, hogy még mindig túlkínálat van sarlatánokból...

(Az év további fontos lemezei: Destiny (Stratovarius), All The Pain Money Can Buy (Fastball), No Substance (Bad Religion), Up (R.E.M.), From A Choirgirls Hotel (Tori Amos), Taming The Tiger (Joni Mitchell), Perfect Night: Live In London (Lou Reed), Once In A Livetime (Dream Theater), Open Your Eyes (Yes), Then...and Now (Emerson, Lake and Palmer), The Voice (Chris Farlowe).

Rhythm-and-Love


Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.