A látszat sokszor csal. A skatulya-szemlélet pedig szinte mindig. A rock-világban is. Például azzal, amikor a 90-es évek brit-poposai közé sorolják a Pulp együttest, egy ívásunak a Blurrel, az Oasisszal. Holott a társulat már az 1970-es évek végén, azaz a punk második hullámával érkezett a zenébe.

Aztán itt van a lemez címe és borítója, amely némi szado-mazo-macsó-pornót sejtet. Vagy esetleg a punk legdurvább verzióját. Márpedig a This Is Hardcore inkább a dallamos-depressziós New Wave hagyományait követi, és ne várjunk tőle sem kéjes-fájdalmas sikolyokat, nyögéseket, sem pedig X-kategóriás szövegeket. 

A sheffieldi "ponyvacsapat" atyamestere Jarvis Cocker (csak névrokona híres földjének, Joe-nak), és mint szinte valamennyi számottevő brit együttest, őket is John Peel, a legendás rádiós tette először ismertté a szigetországban. Ezt követően a Pulp végigbukdácsolta a 80-as éveket, sem az elektronikával ötvözött "New Wave", sem pedig a romantikusabbra vett hang nem jött be nekik. Bármit tettek, állandóan hasonlítgatták őket valakikhez: hol a Human League-hez, hol a The Fallhoz, sőt még egyszer a Wham!-hez is. Nem kis kitartásra vall, hogy 10 éven keresztül úgy adtak ki három albumot, némi személyi változásokkal, hogy azok közül egyik sem jutott fel a brit listákra.

Végül 1991-ben a sokat szidott New Musical Express hivta fel rájuk a figyelmet a My Legendary Girlfriend című középlemezükre. Így érkeztek el hosszas kallódás után az Island Records-hoz, amely néhány "ígéretes" kislemez-próbálkozás után adta ki 1994-ben a His 'n' Hers című albumot, amely végre bejutott a Top Tenbe, a 9. helyre. Így már világossá válik, hogy miért vették őket egy kalap alá az akkor beinduló brit-poppal anélkül, hogy bármi közük lett volna hozzá, hiszen az ő fő ihletőik a kései Beatles és a Kinks mellett mindenekelőtt a The Cure és David Bowie voltak. És ha egy üzlet egyszer beindul: egy évvel később már listát vezetett a beszédes című Different Class, amely még Mercury-díjat is kapott, és ugyanabban az évben ők keltették a legnagyobb szenzációt a Glastonbury fesztiválon, ahová pedig az utolsó pillanatban hívták meg őket a Stone Roses helyett. Ekkor váltak egyfajta védjegyükké a dolgozó osztályok hétköznapi szerelmi kalandjairól szóló szövegek.

Karrierjük még magasabb röppályára került 1996-ban egy zaftos botránynak köszönhetően: a Brit Awards gálán ugyanis Jarvis tiltakozásul felrohant a színpadra (képünkön a botrány előtt), miközben Michael Jackson fehér ruhában krisztusi pózban adta elő őt körülvevő, imádkozó gyermekekkel az Earth Song című slágerét. Jarvis "a gyermekek bántalmazása" címén rendőrségi fogdában töltötte az éjszakát, a bulvársajtó persze hetekig kérődzött rajta, miközben a Melody Maker egyenesen azt írta, hogy az énekes lovagi címet érdemelne bátorságáért. A nagy felhajtást Cocker nehezen viselte, szakított akkori kedvesével, egy időre kokainfüggő is lett. Mindenesetre a hírnév napfénye és árnyékos oldala remek témát adott neki a következő lemezhez, a This Is Hardcore-hoz.

Az album komorabb lett, mint az ironikus derűvel átszőtt Different Class. Az örök "összehasonlítgatók" szerint a Pink Floyd The Wall-jának egyfajta "mikrovilágú" mása, amelynek színhelye a londoni szórakoztató negyed, a Soho, egy másik kritikus szerint viszont míg Jarvis a Different Classban az angol életet kutatta, itt önmaga a vizsgálat tárgya... Cocker mellett Candida Doyle billentyűs, Steve Mackey basszusgitáros, Mark Webber gitáros és Nick Banks dobos (az 1966-os vb-győztes angol futball-válogatott kapusának, Gordie Banks-nek unokaöccse) készítette el. "Az O.K., hogy felnősz. Amíg nem öregszel meg, fiatal vagy" - ez a lemez mottója, és az alkotók a kísérő füzetben kérik, hogy a szövegeket senki ne olvassa a dalok hallgatása közben.

Fölöttébb kísértetiesen zúdul ránk a nyitódal, a The Fear, a félelemről, amely állandóan csak visszatér, mint egy "horrorfilmzene, amely megtölt egy stagnáló vízágyat" és ezen nem segít a teli szájú refrénkórus sem. De lehet, hogy A Jackson-affér válthatta ki a Dish című dalt Cockerből, aki elismeri: ő nem Jézus Krisztus, bár egyezik a monogramjuk (J.C), és nem ér rá vízből bort csinálni, mert mosogatnia kell. Mindezt a dal nagy részében olyan nyugtalanító pianóban, amely a 70-es évek néhány Lou Reed-lemezét jellemezte. Annál harsányabb, legalábbis a gitárok szintjén a Party Hard, míg a Help The Aged morális-szociális felhívása hol romantikus szárnyalásával, hol pedig elegáns finomkodásával éppen az ellenkező hatást váltja ki az öregekkel szemben, mint amit a szöveg sugall. A This Is Hardcore zenéje olyan, mintha egy éjfél utáni "felnőtt műsorból" keverték volna ide, amelyben fülledt erotikába ágyazott harmadosztályú krimit akarnak eladni. "Láttalak egy nedves tinédzser-álomban" - énekli Jarvis "megrendülten", miközben robbannak a "rezek" és tremolóznak a húrok.

És helyben vagyunk: a kis képernyő, mint pótcselekvés: bámuljuk bambán, pedig a sztori silány, a párbeszédek pocsékok, még egy egészséges szex sincsen benne. A TV Movie első fele és a vége mintha Lou Perfect Day-ének lenne a párja, de a közepén szépelgő szintetizátoros "vitorla-bomlás" jóízűen agyonvágja az egészet. A lemez legpoposabb dala az A Little Soul, egy kimaradozó, asszonyt verő férfi vallomása, míg az I'm A Manben köszönhetjük Ziggy Stardust zenéjének feltámadását. Inni, dohányozni, disznó viccet mesélni - ennyi lenne a férfiasság titka?  A Seductive Barry-ban a kukkolók kara dalol, és megjelenik a csábítás tárgya is, a valóban vonzó Neneh Cherry hangjában. (Ő volt az, aki valamikor a "férfigyermekről" (Manchild) énekelt). Persze Bájgunár Barry sem marad tétlen: "Meggyújtom cigarettádat egy égből lehullott csillaggal" - ettől meg kell dögleni. Az egész szám olyan erőltetetten geil, hogy muszáj röhögni rajta. De azért a dekadens Bowie is megirigyelhetné Sylvia történetét, akinek apja nála fiatalabb nővel él, és akinek egyetlen bűne a szépsége. Jarvis levegő után kapkodó baritonját, majd felsőbb oktávba lépését jól szaggatják szét a gitárpörgések a Glory Days-ben, amelyben a dicsőség terepei restik és nyilvános vizeldék, pedig hőseink "mindenféle anyagot magukba vettek", elmélyültek az ősi kínai bölcseletben, sőt, még belevitték őket az űrversenybe is. A dal akár a XX. század utolsó évtizedeinek illuzióról is szólhatna és ezt látszik megerősíteni a befejező, végítélet-szagú dal, a The Day After The Revolution.

"Az új világ gyermekei vagyunk...Azt mondják, ma éjjel elkezdődik a jövő. Egész birodalmak omlanak össze. Civilizációk tűnnek el...nincs harag, nincs bűntudat, nincs megbánás..."A rock egy végtelen elektronikus akkordba temeti bele a zenét. A rémes hang 5. perce végén Jarvis ránk hozzá a frászt: "Bye-bye" - mondja - és folytatódik az idegtépés tovább, míg ki nem kapcsoljuk. Akkor már inkább a Sgt. Pepper utolsó fortissimo akkordja, és a lefutó sávban a kiáltás...

A listavezető This Is Hardcore után a Pulp már csak egy albumot adott ki, a 2001-es We Love Life-ot.  Jarvis, aki a közelmúltban a Harry Potter-sorozat 4. filmjének zenéjét írta, 2005-ben úgy nyilatkozott, hogy nem oszlottak fel, csak éppen "hibernálják" a társulatot, mind már annyiszor, egyre több jel mutat arra, hogy az ötödik X-ébe lépett Cocker a jövőben egyedül próbálkozik.

(Az év további fontos lemezei: The Fat of The Land (Prodigy), Sehnsucht (Rammstein), Visions (Stratovarious), The Healing Game (Van Morrison), Year of The Horse (Neil Young), Peace and Noise (Patti Smith), Like Swimming (Morphine), Falling Into Infinity (Dream Theater), The Colour and The Shape (Foo Fighters), Everyone You Hold (Peter Hammill), Stained Glass, Soma Fountains (Legendary Pink Dots), XX. Century Blues (Marianne Faithfull) .

Rhythm-and-Love


Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.