
Így volt ez már a XIX. század végén és 100 évvel később sem alakult másképpen - például az időközben kiteljesedett, polgárjogot nyert és kereskedelmileg is jövedelmező rockzenében. E tendencia egyik legfényesebb példája a grunge térhódítása, amely ugyan mindenekelőtt Seattle-hez kötődik, de leágazásai meghódították később az egész világot.
A távoli nyugati parti (Far West) város korábban csupán Jimi Hendrixet tudta felmutatni a rock tündöklő egén, és ő is csak halála után kapta meg az őt megillető megbecsülést szülővárosától, amely ma már igazi otthont ad a Hendrix-hagyatéknak. Az 1980-as évek közepén azonban innen indult el több olyan együttes, amely valahol középutat keresett a hard-rock, a heavy-metal és a dark műfajok között, elvetve mind a Bon Jovi-féle édeskedést, mind az Obituary-ra jellemző trash-hangzást, de a direkt punkot is. Ma már "nagy négyesként" emlegetik a Nirvanát, az Alice In Chains-t, a Pearl Jamet és a Soundgardent, amely 13 évig tartó, zűrzavaros pályafutásának legnagyobb sikerét 1994-ben érte el a Superunknown című albummal.
A Soundgarden egy városbeli parkban felállított installációról kapta a nevét, amely mindenféle kísérteties hangokat adott ki, ha fújt a szél. Chris Cornell énekes-dobos (nem tévedés!) azonban nem bízta az elemekre bandájának megszólalását, hanem a nagy hagyományokra visszatekintő gitár-dob-basszus ének formációt választotta. Az együttes 1984-ben alakult, de a többszöri személycserék miatt 1988-ban juthattak el debütáló albumukig, amelyet mindössze további négy követett. Pedig már az Ultramega OK is eljutott a Grammy-jelölésig, míg a következő lemezhez, a Louder Than Love-hoz már egy nagy céghez, az A&M-hez szerződtek, de csak ezután alakult ki az a felállás, amelyet a "nagy Soundgardennek" nevezhetünk: az énekes Cornell mellett Kim Thayil gitározott, Matt Cameron dobolt és Ben Sheperd lett a basszusgitáros.
Ők négyen vették fel 1991-ben a Badmotorfingert, amely ugyan nagy sikert aratott, de pechjükre éppen akkor jelent meg a Nirvana Nevermindja, és ez az album elhomályosította a Hangkertészek kiválóságát. Igaz, öröm volt az ürömben, hogy a Cobainék kiugrása felhívta a rockvilág figyelmét a seattle-i mozgolódásra, és most már az alternatív rádiók és televíziók, az MTV is ráharapott a Soundgardenre. A lemezt ráadásul még alaposan megtámogathatták turnén az akkor a csúcsponton lévő Guns N' Roses előzenekaraként, majd 1992-ben a Lollapalooza-turnén végleg elfogadta őket a szélesebb közönség.
Mégis, csak két évvel később jelent meg mindmáig legjobbnak tartott lemezük, a Superunknown, amelynek rejtelmes címe - állegendák elkerülése végett - egy tv-műsor félrehallásából született. Persze szó sincsen szuperismeretlenségekről, hiszen igen erőteljesen tetten érhető a Led Zeppelin, a Metallica és a Black Sabbath hatása - Cornell néhol egészen "Ozzy-san" énekel, másutt pedig "Hetfieldre" veszi a figurát - de a fiúk hallottak valamit harangozni a pszichedelikusoktól, azok megfoghatatlan "belső lelassulásából", sőt, a Beatles kései korszakáról is. Matt Cameron egyenesen bevallotta, hogy rá Ringo Starr dobolása tette a legnagyobb benyomást - kétségtelen, hogy nem cifrázza túl játékát.... De szintén a 25-30 évvel korábbi zenei világot tükrözték az indiai-arab motívumokkal tűzdelt dalok, mint a Fell On Black Days vagy a Half, míg a My Wave-ről a Free juthat eszébe a tisztességben megőszült rockereknek. És nem hatottak a reveláció erejével szövegeik sem, amelyek droghatású, komor, depresszív, itt-ott már öngyilkos hangulatot sugároztak, bár ez inkább jelentette számukra a "korszellemhez" való igazodást, mint olyan mélységet, amibe végül Kurt Cobain belehalt.
A lemez áttörésének titka az volt, hogy miközben a Soundgarden megőrizte korábbi erejét, hangzását, dalaik "rádióbarátabbak" lettek és több dalukból is MTV-sláger lett. Az év egyik legsikerültebb klipjét készítették el az éterien suhanó-csengő gitárokra épülő, aritmiás szívverésű Black Hole Sunból, ijesztően megnyújtott, szinte "expresszionisztikus" alakjaival, nyugtalanítóan rohanó felhőivel. Ugyanakkor az egész lemez a maga többi mint 70 percével nemcsak tömör, hanem rendkívül tömény is, mintha a végletekig akarnák a 15 (nemzetközi kiadásokban 16 vagy 17) számmal a hallgatóság idegeit csigázni.
Ide sorolható a nyitó, húsba hatoló Let Me Drown ("gyógyítsd sebeim, s ne hagyj nyomot/arcom nélkül pecsételd le sírom"), a The Day I Tried To Live, vagy a zenéjében "legsabbathosabb" dal, a Mailman ("helló, nem ismersz/én vagyok a kosz a lábad alatt"), bár Chris leginkább a címadó szerzeményben utánozza Ozt, holott az inkább a Guns N' Roses hangvételére üt. A Head Down egy kis ingyen "LSD-s utazás", de a Limo Wrecket sem ajánlhatnánk jó szívvel egy kijózanító kúrához. ("Elől a vérpiros fénytörések/mögöttük roncstestű maradék-életed") És kutya legyek, ha nem hallom ki belőle a Led Zeppelin Dazed and Confused-jét! A Spoonman, amelyet egy utcai zenészről írt Cornell, remek riffjeivel tűnik ki, no meg ismét egy apró Zep-beütéssel, Thayil rövid, ám annál velősebb szólójával. A Kickstand sürgős punk alig másfél percben, míg a 4th of July nem éppen örömünnep, amelyben "csatornába fulladnak a megkereszteltek, hideg napon meztelenül tüzet lélegeznek". Ehhez képest a Half csengő-bongó keleti világa maga a mennyország. A Like Suicide olyannyira más dimenziós, hogy utána felüdíthet a csipogásból dögre váltó She Likes Surprises. Lehet, hogy ezért tették rá a lemezre a világkiadásban, hogy nehogy ismét össze kelljen hasonlítani őket a végnapjait élő Nirvanával.
A Superunknown 1. helyezett lett az amerikai toplistákon, a Black Hole Sun a kislemezek között diadalmaskodott, Rolling Stone pedig beválasztotta a lemezt minden idők 500 legjobb rock-albuma közé. A hatalmas siker azonban nem hozott békét a bandában, 1996-os lemezük, a Down On The Upside már úgy készült, hogy az amúgy is alkotói túlsúlyban lévő Cornell a zene és a szövegek nagy része mellett még a szólógitáros szerepét is kényszerült átvenni több dalban.
A Soundgarden tagjai, ahogyan ilyenkor már lenni szokott, ahányan voltak, annyifelé spricceltek szét. Természetesen Cornell maradt leginkább felszínen, az Audioslave akár nagyobb karriert is futhat be, mint a SG, míg a többiek inkább időszakos bandákban kamatoztatták tehetségüket. Kerti hangjuk azonban továbbélt - sorozatunkban még találkozunk a nevükkel, mint ihletőkkel...
(Az év további fontos lemezei: Stranger Than Fiction (Bad Religion), No Quarter (Page-Plant), From The Cradle (Eric Clapton), No Need To Argue (The Cranberries), Balls To Picasso (Bruce Dickinson), Awake (Dream Theater), In A Hot Seat (Emerson, Lake and Palmer), Dookie (Green Day), The Division Bell (Pink Floyd), Unplugged Live In New York (Nirvana), Music For The Jilted Generation (The Prodigy), Jar of Flies (Alice In Chains).



