
A Metallicának akkor még olyan híre volt, zenéjük csupán törés-zúzás. Pedig akkor már túlléptek ezen az önmagáért valóan brutális korszakon, és karnyújtásnyi voltak attól a lemeztől, amellyel végleg a heavy-metal klasszikusai közé emelkedtek.
A kaliforniai négyesfogat stílusában egy tragikus esemény nyomán állt be változás: 1986-ban egy svédországi turné során megkövetkezett autóbalesetben meghalt Cliff Burton, az együttes basszusgitárosa. Ekkor került helyére Jason Newsted, a Flotsam Jetsam muzsikusa, és - bár komor, szinte fenyegető arcával tökéletesen beleillett a zenekar imázsába - játéka, stílusa némi finomítást jelentett a Metallicának.
James Hetfield, a hórihorgas gitáros-énekes, Kirk Hammett, a bongyorfejű gitárnyűvő, és a szőke, dán származású vadállat, Lars Ulrich dobos már addig is "kilógott" a 80-as években gomba módra szaporodó HM-együttesek közül. Ők voltak "a pólós metál" képviselői: nem menekültek sötét miszticizmusba, nem öltöztek sem lovagkori szerelésekbe, sem pedig szögekkel kivert "szupermacsó" bőrcuccokba. Erejük nem külsőségeikben, hanem a belőlük áradó pokoli energiában, az önmagukat sem kímélő élő fellépésekben volt és ezt az erőt a lemezekre is át tudták menteni. Persze ők sem voltak minden előzmény nélküliek. Két ős nyoma mindenképpen fellelhető zenéjükben: a korai Black Sabbathé, a maga komor, ereszkedő hangsoraival és ritmusváltásaival, valamint az amerikai metál úttörőjéé, a Grand Funk Railroadé, annak minden féktelenségével, akik másfél évtizeddel korábban már-már ősemberi őrjöngéseket mutattak be koncert közben, miközben már-már betegesen püfölt dobbal, agylúgozó basszussal és gitárgyilkos szólókkal ostromolták a publikumot - pokoli hangerőn.
Nos a Metallica ezeket a vívmányokat vitte tovább, és már az 1987 végén megjelent dupla albumuk, az ...And Justice For All jelezte: nemcsak sokkolni, zenélni is tudnak. Miközben olyan bombákkal döngettek, mint a Harvester of Sorrow, bemutatták, hogy értenek a visszafogott, ám nem kevésbé hatásos drámaisághoz is: ez volt a One, amelynek alapja Dalton Trumbo döbbenetes háborús filmje, a Johnny's Got His Gun volt. A film és a dal főhőse egy, a harcok során megvakult, kezét-lábát elvesztő vegetáló emberi roncs, akinek már csak az agya tud kommunikálni. A daltól is a hideg kerülgeti az embert... A filmet Magyarországon először, december 13-án kedden este tűzi műsorára éjszakai adásban az M1. Ezt a filmet mindenkinek látnia kellene!
A személycserével és zenei fordulattal egyúttal lelassult a Metallica lemezkészítési tempója is: már nem törekedtek évenként új albumra, viszont ezt követő munkáik egyre nagyobb elismerést hoztak számukra. Pályájuk csúcsának ma is sokan a csak simán Metallica című lemezt tekintik, amelyet borítója miatt neveznek Black Albumnak. Mindenesetre ez volt az a több mint 70 perces anyag, amely kiléptette őket a metálosoknál szélesebb közönség elé is.
Azért még így sem ajánlanánk kiscsoportos óvodások délutáni altatódalának a Metallicát! Mégis, az Enter Sandman, amely fenyegetően lebegő gitárbevezetője után begorombul, tulajdonképpen a gyermekeknek szól: a "sandman" ugyanis a gyermekmesék álomhozója: "Valami fenyeget oltsd el a fényt/a gondok a szívemre lépnek/és nem hófehérek/háborúk hazugságok/sárkányos lángok/harapásra vágyók/aludj de figyelj nagyon....". A dal hamarosan a banda egyik védjegye lett. Nem kevésbé lett korszakalkotó az album két lírai hangvételű felvétele - egyik erőteljesebb, mint a másik. A The Unforgiven igazi westernes harangzúgással kezdődik, majd Hetfield belelép egy keserű vénember szerepébe: "Amit éreztem, amit tudtam/mindig megállt alattomban/rab voltam/nem is voltam/megbocsáthatatlan". James teli torkú, mélyből jövő, hörgő hajlításokkal teli éneke itt teljesedett ki, és vált nemcsak a kemény rock-ban olyan követendő példának, mint egy évtizeddel korábban Robert Plant vagy Ian Gillan stílusa.
A dolgok különös egybeesése, hogy alig két évre rá készült el ugyanezen a címen Clint Eastwood Oscar-díjas filmje, amely újrateremtette a tetszhalálban leledző amerikai westernt. A Nothing Else Matters szívszorító, ám csak férfiasan érzelmes, egyszerű, szomorkás dallamával (beférne egy körbe a Black Sabbath Solitude-jával és a Grand Funk Heartbreakerjével), amely a végén, a vonósnégyessel aláhúzott, gyertyás részek után kitör egy felszabadítóan kétségbeesett gitárszólóba. (A szerző nagyfiának ez volt egykor a kedvence, és bizonyos kapocs is volt apa és fia között a szülők válása idején...) Ez a dal lett az egyik csúcspontja 1998-ban a Metallica és a San Franciscói Szimfónikusok közös lemezének, az S/M-nek is.
Azért a Black Album nemcsak erről a három dalról szól: a Sad But True igazi "headbanger" nóta (még most is nehéz úgy hallani, hogy az ember ne rázza magát metálos módon), a Wherever I May Roamban megmutatják, hogy egy keleties, az elején szitárhangon megszólaló motívumot is lehet fémesíteni, a Don't Tread On Me, amelyben felidézik Leonard Bernstein Americáját meglehetősen kétértelmű: "Ha békét akarsz, készülj háborúra" - énekli Hetfield, de azért figyelmeztet: ne provokálj egy csörgőkígyót...Ők sem kerülik el, hogy nem mondják el véleményüket az istenkeresésről: "Mélyen bevert szög tartja vissza a gyógyító kezet". (The God That Failed). Végül a The Struggle Within nem olyan ember vívódásait idézi fel, aki egykönnyen megadja magát. És ezeket a földön járó gondolatokat remekül hangzó, igazi ütős zene kíséri: Lars Ulrich cséphadaró játéka finomságokra, váratlan lassításokra és felpörgésekre is képes, Kirk Hammett pedig érti az új idők gitártekeréseit, ismeri a "nyakon pörgetés" trükkjeit, de visszahelyezi jogaiba a jó öreg wah-wah pedálokat is, és szólói sosem válnak öncélúvá.
A Metallica irányváltása nem mindenkinek tetszett - egy budapesti trash-fesztiválon, nem sokkal a banda koncertje után a következő párbeszéd hangzott el: "Voltatok Metallicán?" "Diszkóba nem járunk". Ők azonban következetesen vitték tovább ezt a vonalat, és a 90-es évek végére gyakorlatilag csak ő tudtak élvonalban maradni az előző dekád híres metálbandái közül. Közben 1995-96-ban megjelent még két bombájuk, a Load és a Reload (eredetileg egybe akarták kiadni, de sokallták a felgyülemlett anyagot), majd a Garage Inc., amelyen saját "klasszikusaikat" dolgozták fel. Ekkor lettek ismét a klip-tv-k kedvencei a Whiskey In The Jar új, a Thin Lizzy előtt tisztelgő verziójával, amelyet egy orgiába fúló házibuli képeivel kísértek. Az ezredfordulóra azonban a nagy négyes kifáradt, Newsted kiszállt - és mit ad a jó isten, a 2003-ban megjelent St. Anger ismét azt a pokolian vad zenét hozta vissza, amivel ismertté váltak 20 évvel korábban. De milyen érdekes az élet, meg sem közelítették vele a "légy korszak" sikereit....
A Metallica négyszer járt Magyarországon: 1988 után 1991-ben a Népstadion metálfesztiválján döngöltek a fiúk, a Mötley Crüe után és az AC/DC előtt, több mint két óra hosszat. Aztán jött a legjobb budapesti bulijuk, 1993 nyarán, újra az MTK-pályán, és ugyanide tértek vissza 1997-ben is. E sorok írója még látta őket 1995-ben Bécsben is, a Stadthalléban, ahol egy kör alakú színpadon, az őket körbeülő nézőknek játszottak, és a végén, az Enter Sandman közben egyszer felrobbant az egyik hangszóró. A közönség hatalmas ovációval fogadta a produkciót. Csak amikor a magyar újságíró és fotós barátja a koncert után bemerészkedett a banda öltözőjébe és azt látta, hogy Hetfield még mindig embertelenül káromkodik, derült ki számukra, hogy nem előre eltervezett show-elemnek lehettek szemtanúi...
(Az év további fontos lemezei: Achtung Baby (U2), Question of Time (Jack Bruce), Journeyman (Eric Clapton), Nothing Compares 2 U (Sinéad O'Connor), The Good Son (Nick Cave), Anderson, Bruford, Howe, Wakeman, The Miracle (Queen), Song For Drella (John Cale - Lou Reed), ...but Seriously (Phil Collins), Carved In Sand (The Mission), Manic Nirvana (Robert Plant), Razor's Edge (AC/DC), Still Got The Blues (Gary Moore), The Wall - Berlin (Roger Waters & Friends), Crazy World (Scorpions).



