
Mert hogy egészen másról volt szó: az akkori brit élet kilátástalanságáról, amelyet Curtis személyes tragédiája csak tetézett. A széles körű érdeklődésű, a történelmet és a politikát kedvelő, az átlagosnál olvasottabb, ábrándosan kék szemű fiún kamaszkorában tört ki először az epilepszia. Ez a kiszámíthatatlan betegség még inkább a begubózásra ítélte őt és ez a pesszimizmus, amelyből egy, Jim Morrison, Iggy Pop és a korai, Velvet Undergroundos, Lou Reed hagyományait követő rock-költészet született, néhány év alatt végzetessé vált számára.
Tony Wilson "Factory" kiadójának első számú zenekaráról szinte kizárólag fekete-fehér képek készültek. Ilyen a zenéjük is, hatalmas fekete túlsúllyal, amelyet a rendszerint nyomasztóan erős basszus és már-már elmebajosan ismétlődő dob-pergések még mélyebbre visznek.
Ilyen mindjárt az 1979-es Unknown Pleasures-t követő második JD-album, a Closer nyitó dala, az Atrocity Exhibition, amely szövegében erős rokonságot mutat Morrison The Lords-ának mozi-soraival. A párhuzam amúgy is véletlen, mert Curtis a fantáziátlan újságírók által kinevezett sok Morrison-utód közül talán a legközelebb állt Jimhez - még különleges mély hangja, és bizonyos fokig énekstílusa is.
"A csend, mikor az ajtók szélesre tárulnak/ahol a nép fizet, hogy bámulhassa/teste vergődését szórakozva lássa/Csak a szeme szól: még mindig élek/Erre tessék, lépjenek be" - énekli Ian visszhangosítva, miközben Morris ütői nyomán kényszermunkások, láncolt lábú véglények vonulnak korbácsütésekkel és kivégző-osztaghangokra, Albrecht pedig zajt zajra halmoz gitárján. Az Isolation igazi "primitív" punk-nóta, a Passoverben Hook dübög, míg Curtis monoton ereszkedő hangsorai és a makacsul ismétlődő gitár-süllyedés előrevetíti a véget. "E szerepre vágytál életedben?/Bolondul sokat akartam/Védelem, óvó gyermekkor nélkül/egy érintésre beomlott minden alattam". A Colony az eddigi legerőszakosabb dal, ihletője egy szintén "fekete" író, Franz Kafka Fegyenctelepen című kisregénye. A Means To The End zeneileg a Passover ikertestvére - a benne emlegetett szabadság azonban nem az, amit mi a hétköznapokban értünk alatta. A dal a végére lelassul, mintha elfogyott volna a hangokban rejlő erő....
A lemez 1980 júniusában jelent meg, borítóján egy sírkő-dombormű fotójával. Akkoriban sokan bírálták a Peter Saville tervezte tasakot, mondván, hogy a kiadó üzletet akar csinálni Ian halálából. Ha azonban feltesszük a második lemezoldalt, világossá válik: Curtis készült a halálra...
A Heart and Soulban ismét Morris "ostinato" dobja felett az énekes az "alagútból" üzen: "A múlt már jövőm része/A jelent már nem tartja kezem". A 24 Hours újabb számvetés: "Sosem jártam végig a kijelölt utakat" - távolodik Ian, miközben ismét a végtelen pörgetések, és a basszus, hol halkabban, hol hangosabban, egyre csak kísért: "Gyere, gyerek, gyere...". A The Eternalban egy természetellenesen lassú, komor temetési menet elevenedik meg, amelyben az énekes egyszerre a halott és az emlékező, a háttérben azonosíthatatlan mormogással. És jön az elkerülhetetlen finálé, a Decades. Ennyire halálhangulatú dallal korábban talán csak kettővel találkoztunk: Otis Redding The Dock of The Bay-jével és a The Doors Riders of The Storm-jával. Ian Curtis már "odaát van", amikor ezeket a sorokat énekli: "Megfáradva, szívünk elveszett örökre/Eltűnt már az izgalom, az üldözés félelme/E rítusok kitárták vándorlásaink ajtaját/Nyíltak és csapódtak, arcunkba vágódtak./Merre jártak ők?" Itt a vége, hallgassatok valami mást, barátaim.
Ian Curtis 1980. április 18-án felakasztotta magát. A zenekar másnap indult volna amerikai turnéra, ezzel végleg kitört volna addigi "klubzenekar" státusából. Így megmaradtak a rock sötét mítoszának. A következő évben még megjelent egy dupla lemez, a kislemezekből, a rádiófelvételekből - őket is felkarolta minden idők legnagyobb brit rádiós személyisége, John Peel - ismeretlen dalokból, Still címen. Albrecht, Hook és Morris New Order néven folytatták tovább. De az már egyik másik történet.
A Joy Divison a maga komor kegyetlenségével, ijesztő szuggesztivitásával nagy hatást gyakorolt szerte a világon. Valószínűleg JD nélkül nincsen Nirvana, sem pedig Morphine. Brüsszelben az egyik alternatív klubot dalukról nevezték el Komakinónak, a finn Shadowplay zenekar, amely többször fellépett 90-es évek elején a budapesti Hungarocarrot fesztiválokon, szintén JD-dal címét vette fel. A magyar alternatív rock-ra is rányomták bélyegüket. Muzsikájuk elemeit, hangulatukat felfedezhettük a Kontroll, később, az 1980-90-es évek fordulóján az F.O. System, a Hold, majd az Andersen együttesekben. Ez utóbbi magyar-amerikai énekese, David Bronstein, ugyanúgy végezte, mint Ian Curtis...
(Az év további fontos lemezei: A (Jethro Tull), Caught At The Crossfire (John Wetton), Gradually Going Tornado (Bruford), The Game (Queen), Joe's Garage (Frank Zappa), Doc At Radio Station (Captain Beefheart), Paris Live (Supertramp), Nuclear Blues (Blood, Sweat & Tears), Raising Cain (Johnny Winter), Arc of A Diver (Stevie Winwood), Defector (Steve Hackett), See You Later (Vangelis), The Unknown Soldier (Roy Harper).



