
"Ha tudsz három akkordot, már zenész vagy" - volt a jelszó egy olyan periódus után, amelyben zeneakadémia-szökevények és muzsikáló poéták vitték a prímet. Ebben a szellemben lépett színre a Sex Pistols, ám az ő botrányos pályafutásuk lényegében nem volt más, mint egy kiválóan időzített "nagy rock and roll svindli", de hamarosan felbukkantak olyanok, akik a primitívnek ható zenével komoly, harcos mondanivalót közvetítettek. Közülük a legmarandóbbat a The Clash alkotta.
Az "Összecsapás" valahol a Pistols-nak köszönheti indulását, mert kezdeti menedzserük, Bernard Rhodes korábban Malcolm McLaren üzlettársa volt, és McLaren megfűzte Rhodest, hogy az új banda kísérje el Johnny Rottenéket 1976-os, hírhedtté vált "Anarchy In The U.K" turnéjukra. A zenekar azonban, amelynek frontembere egy brit diplomata Törökországban született fia, Joe Strummer lett, hamar túllépett az öncélú törés-zúzáson. 1977-es első, a nevüket viselő lemezük már megmutatta, hogy milyen tartalékai vannak a punknak, és hamarosan tanúságot tettek szociális és politikai elkötelezettségükről is. 1978-ban már ők voltak a fő sztárjai a Rock a rasszizmus ellen nevű, a kelet-londoni Victoria Parkban 80 ezer néző előtt tartott koncertnek.
Második LP-jük Give 'em Enough Rope már az USA-ban is ismertté tette nevüket és a rock and roll-ős Bo Diddley előzenekaraként léphettek fel az Államokban. Ilyen tanoncévek után készült 1979-ben a punk "klasszikusa", a dupla London Calling: a Rolling Stone a 80-as évek legnagyobb albumának nevezte, a Q magazin minden idők 5 legjobb brit albuma közé sorolta, míg ugyanez a szaklap szerint Penny Smith borítófotója, amely egy New York-i koncerten készült "gitártörés" közben, "A rock and roll legikonikusabb képe" volt. E felsőfokú jelzőkhöz még hozzátehetjük, hogy a London Calling a vinil-korszak utolsó meghatározó rock-műve volt.
A The Clash e két korongon végleg bebizonyította, hogy a punkok nemcsak "csörömpölni" tudnak: Strummer (ének, gitár), Mick Jones (gitár, vokál), Paul Simonon (basszus, vokál) és Topper Headon (dob) az új zene korlátlan energiáját be tudta oltani a rock and roll és a 60-as évek beatjének legjobb hagyományaiba, de szívesen nyúltak a reggae, illetve ennek fehér brit oldalhajtása, a ska elemeihez is. A címadó nyitódal szögletes ritmusával, kiáltozó gitár-riffjével, ugatásaival valósággal arcul üti az embert, messzire hangzó vészjelzés a "jégkorszak eljövetele" előtt. "Inkább kiáltvány, mint dal" - írta róla egy korabeli kritikus. A London Calling később szállóige lett, a dalt pedig legalább fél tucatnyi filmben felhasználták, köztük a Billy Elliottban, sőt még a Halj meg egy másik napon című James Bond-filmben is. A Brand New Cadillac és a Hateful a társtalanságról és a menekülésről szól - ez utóbbi tipikus "pogózó" szám, szinte lehetetlen ülve hallgatni, a Jimmy Jazz a rendőri önkény ellen emel szót, míg a reggae-s Rudie Can't Fail a nemzedékek egymás mellett való elbeszélését boncolgatja.
A 2. oldal a Spanish Bombs-szal nyit, enyhén Beatles-es vokállal, amelyben az ETA-féle terrorizmust párhuzamba állítja az 1936-39-es polgárháborúval és az IRA észak-ír szakadárok merényleteivel. A Guns of Brixtont is a napi aktualitású, a londoni külvárosban lezajlott faji zavargások ihlették. A The Right People groteszkjére a Kinks is büszke lenne. A Lost In The Supermarketet ajánljuk mindazoknak, akiknek herótjuk van a pláza-kulturától.
A 3. oldalon a Wrong 'em Boydot nem lehetne komolyan venni, ha nem egy véres kisstílű alvilági leszámolásról szólna. A Death and Glory-ben Headon megenged magának némi Who-s dobot, a lelkes hangnemet azonban könnyedén lehűti az álszenteket megbélyegző szöveg. A Koka Kolába pedig csak azért nem köthetett bele a világot mérgező édes-puffasztó löttyöt gyártó amerikai mamut, mert Strummerék ügyesen elkerülték az írásazonosságot, pedig éppen a cég univerzális "mámor-hadjáratát" vették célba. A The Card Cheat Krisztus- és megváltás-parafrázisnak is felfogható - de mindezek a dalok rendkívül tömörek, még csak véletlenül sem túlbeszéltek!
A befejező oldal belesző a lemezbe egy kis romantikát, de nem levegővételt a már megszokott ugatással (Lover's Rock), a Four Horsemen a lelki tunyák felrázása készült kissé fárasztó nóta, a végén egészséges gitártépéssel. Az I'm Not Down már-már kétségbeesett biztatás, hogy lehet ennél sokkal rosszabb is. A végére pedig visszatér a reggae, a Revolution Rock, amely énekében is Bob Marley stílusát idézi - mert talán így meghallják azok is, akik szerint ez a világok legjobbika. Kódaként pedig megkapjuk a Train In Vaint, amelyet még a borítón sem jeleznek: a cím Robert Johnson Love In Vainjére utal, amely egy pályaudvari búcsúzást mesél el, itt azonban azt követelik Clashék: "Maradj velem".
Bár a London Calling kerek, lezárt egész volt, a fiúk folytatták a maguk rock-támadását az 1980-as Sandinista! tripla nagylemezen, amelyet egy szimpla lemez áráért adtak, szolidaritásul a nicaraguai Somoza-család ellen fegyverrel harcoló gerillákkal, de egy kicsit túl sokat akartak markolni, és a kevesebb több lett volna. 1982-ben a Combat Rock vezérdala, a Should I Stay Should I Go előrevetette az öbölháborúkat. 1991-ben, majd 2003-tól a dal a közép-keletre vezényelt amerikai katonák kedvence lett.
A banda azonban nem bírta tovább, kifulladt, vagy inkább a 80-as évek közepének már nem kellett ez a "militáns" hangnem. Joe Strummer megpróbálta egyedül folytatni, de már csak kevesekhez jutott el. Több ízben feltűnt filmekben is, Jim Jarmuschnál a Mystery Trainben, Martin Scorsesénél a Komédia királyában. Tagja lett a Red Wedge-nek, a baloldali brit szakszervezeti mozgalom "zenész tagozatának", Paul Wellerrel, Stinggel, Billy Bragg-gel, Jim Kerr-rel. Végül 2002 decemberében Joe váratlanul eltávozott e világból.
A The Clash rajongói tavaly a London Calling megjelenésének 25. évfordulóján kezükbe vehették az "örökség-kiadást", amelybe két CD-t az eredeti lemez valamennyi dalával, Mick Jones garázsában talált egykori demo-felvételeket, köztük soha meg nem jelent Clash-számokat, továbbá egy dokumentumfilmet és ismeretlen filmrészleteket tartalmazó DVD-t csomagoltak.
(Az év további fontos lemezei: Unknown Pleasures (Joy Division), The Fine Art of Surfacing (Boomtown Rats), Stormwatch (Jethro Tull), Top Priority (Rory Gallagher), I Can See Your House From Here (Camel), Breakfast in America (Supertramp), Oneness (Devadip Carlos Santana), The Steve Howe Album (Steve Howe), Short Stories (Jon & Vangelis), Sheik Yerbouti (Frank Zappa), Black Rose (Thin Lizzy), Over The Top (Cozy Powell & Friends), Off The Wall (Michael Jackson)



