"Hát ez meg mi volt? Magas C, vagy D-vitamin?" - hangzik el a minden szentséget leromboló Groucho Marx szivaros szájából a Botrány az operában című, 1935-ben készült megunhatatlan zenés börleszk csúcsjelenetében. Sam Wood művének eredeti címe ugyan kevésbé figyelemfelhívó, mint a magyar, csupán "egy estéről" szól, de ettől a skandalum még óriási. Ehhez képest elenyésző volt az a felzúdulás, annál nagyobb a siker, amikor pontosan 40 évvel később a Queen együttes négy muzsikusa, nemcsak hogy Őfelsége II. Erzsébet alattvalóiként bitorolták az ő címét, hanem még egy képzeletbeli operaelőadást is produkáltak. Méghozzá az uralkodói himnusszal a végén, ahogyan ez a Brit Birodalomban szokás.

1976 tavaszát írtuk. Mint a Varsói Szerződés legelfuseráltabb katonája címének egyik várományosa, éppen a Bakonyban védtem egy hadtáp-egységgel hazámat a gaz imperializmussal szemben, és a külvilággal való kapcsolatunkat egy szovjet gyártmányú Sokol rádió jelentette. A zenés műsoroknak két sztárja volt akkoriban: az LGT legújabb lemeze (Egy elfelejtett szó, Neked írom a dalt, stb...), és a "Bohém rapszódia", egy bizonyos Queen együttesről, amiről akkor azt sem tudtuk, hogy kik, azt sem, hogy hányan vannak - feltételeztünk, hogy igen sokan, talán női vokálosokat is alkalmaznak - csak azt, hogy ez a dal nagyon jó és nagyon ki van találva. Az én rock-rajongó örömömbe egy kis üröm is vegyült, mivel korábban amatőr bandám volt, amelynek frontembere lehettem, elég sok mindent el mertem énekelni az akkori menők közül, de ebbe, akkor, ott - és később is, ha megpróbáltam - belesültem. Elmondhatom, hogy szegény Freddie Mercury-nak köszönheti a világ, hogy nem lett belőlem rock-sztár, mert időben felmértem korlátaimat.

Aztán hamarosan azt is megtudtam, nem kis meglepetésre, hogy ezek a fickók mindössze négyen vannak, minden hangszeren ők játszanak, nem használnak szintetizátorokat és ezt büszkén hangsúlyozzák is - nagy szó volt ez akkoriban, hiszen a feltörekvő bandák szinte versengtek abban, hogy ki tud több ketyerét felsorakoztatni, aztán, leszámítva az Emerson, Vangelis, Wakeman-szintű zseniket, a többség csak nyekergésre használta - és ők produkálják négyen (néha ugyan egy kis sokszorosítós stúdió-trükkel) valamennyi énekhangot is! Megismerhettünk egy csillagász-mérnök gitárost, aki saját maga készítette hangszerét, és aki úgy tudta egész zenekarként megszólaltatni hangszerét, ahogyan arra korábban csak Jimi Hendrix, vagy Jimmy Page volt képes. Mercury-nek először a hangja nyűgözött le: ez a zanzibári származású fiú alighanem tényleg megállta volna a helyét az operában (emlékezünk ugye a Barcelona-duettre Monserrat Caballéval?), és bár transzvesztita megjelenései, hihetetlen pózai, hírhedt nagyzolásai sokak előtt ellenszenvessé tették, azt senki sem tagadhatja, hogy minden idők egyik legnagyobb rock-énekese volt. És hozzájuk jött a stabil ritmus-szekció, John Deacon basszusgitáros és Roger Taylor dobos, akik a szokásos funkció mellett szerzőként és kóristaként is jeleskedtek.

Ha az A Night At The Operán nem lenne más, mint a Bohemian Rhapsody, amely témájában ismét utal a Marx-filmre (a minden hájjal megkent gazfickók éppen a cigány környezetben játszódó Verdi-opera, A trubadúr előadását fullasztják köznevetségbe), már akkor is fontos albumról lenne szó. Ez a hat perc valóban egy miniopera, nyitó kórussal, lírai áriával, amely átúszik egy érzelmes gitárszólóba, majd egy semmihez sem hasonlítható, többszólamú hangkavalkád következik, halandzsa olasz, spanyol kifejezésekkel tarkítva (Galileo...), amelyet ők maguk sem tudtak soha koncerten tökéletesen előadni, ezért inkább "play-back"-ről játszották be, hogy ezt a bolondériát egy hard-rockos gitár-riff vezesse át a leglendületesebb részbe. És még itt sincsen vége: Mercury zongorához ül, és visszavezet minket a kezdetekhez. Ez az utolsó előtti darab, amelyet a himnusz követ (korábban csak Hendrix hangszerelte át gitárra a Wight-szigeti koncerten 1970-ben), amelyhez természetesen az úri közönség feláll. Álljunk fel mi is: a Királynőért és a Queenért!

De ezen a lemezen azért akadnak más gyöngyszemek is: például a kísérteties hangsorokkal induló Death On Two Legs, az I'm In Love With My Car, a kicsit "mccartney"-s 39, és főleg egy másik nagy érzelmes dal Freddie ihletett tolmácsolásában, a Love Of My Life, a Queen-rajongók újabb örök szerelme.

A Night At The Opera már a negyedik lemeze volt a Queen-nek, de igazából innentől számítottak szupersztároknak, akik egyre gigantikusabb és fényűzőbb koncerteket adtak, miközben minden albumon ajándékoztak néhány kis ékszert híveiknek. Ugyancsak történelmi tény, hogy a Bohemian Rhapsody-t tartják az első olyan "videoklipnek", amelynek már nem csupán promóciós célja volt, hanem önálló művészi alkotásnak is tekinthető. Később ismét a mozitörténethez nyúltak klip-ügyben: a Radio-Ga-Ga kisfilmjében Fritz Lang Metropolisából vágtak be képsorokat, és ezzel elnyerték néhány csőlátású kritikustól a "legfasisztább rock-együttes" címet, holott jól tudjuk: Langnak menekülnie kellett a náci Németországból, "nemárja" származása miatt. És ki ne tudná, hogy milyen nyomot hagytak a sporton: ma már elképzelhetetlen egy valamire való világbajnokság (nemcsak futballban) a We Are The Champions nélkül, és a Los Angeles Lakers NBA-s kosárlabda-csapata divatot csinált a We Will Rock You-ból, mint bevonulási indulóból.

Magyarországot 1986 nyarán érte el a Queen-mánia, amikor a zenekar, hírnevükhöz illő pazar körítéssel fellépett a Népstadionban (a sorban állás a jegyekért minimum négy óra volt), és a fellépésről nemzetközi stáb készített filmet Zsombolyai János operatőr-rendező vezetésével. (Magic +magic, magic+ címmel, és egyben reklámozták vele az új, Örs vezér téri nagy áruházat is, amely csak egy ugrás). Addig nálunk soha nem látott fény- és hangtechnika, monumentális, futófolyosókkal átszőtt piramis-szerű építmények között muzsikált a Queen. Ekkor hangzott el Freddie szájából a Tavaszi szél vizet áraszt... ma már közmondásos, közönség-énekeltető előadása.

Akkor még nem tudta a világ, hogy Mercury sorsa már megpecsételődött, és ez volt az együttes utolsó turnéja eredeti felállásában. Öt évvel később Freddie az Innuendo című lemezen a Bajazzók híres áriájának ("ridi, Pagliaccio", azaz "kacagj, Bajazzó") felidézésével búcsúzott az élettől. Az operához mindvégig hű maradt...

(Az év további fontos lemezei: Welcome To My Nightmare (Alice Cooper), Born To Run (Bruce Springsteen), Nightingales And Bombers (Manfred Mann's Earth Band), Young Americans (David Bowie), The Basement Tapes (Bob Dylan), Blow By Blow (Jeff Beck), Toys In The Attic (Aerosmith), Still Crazy After All These Years (Paul Simon), HQ (Roy Harper), Ritchie Blackmore's Rainbow (Rainbow), One Size Fits All (Frank Zappa), Welcome Home (Osibisa).

Rhythm-and-Love


Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.