
A "legszebb csúnya nő" (nem lehet nem vonzónak látni azon a nevezetes fekete-fehér képen, amit barátja, Robert Mapplethorpe, a New York-i avantgárd művészek és melegek legtehetségesebb fotográfusa készített a Horses borítójára), akit hamar elneveztek "a punk királynőjének", nem volt minden előzmény nélküli. A beteges, gyerekkori himlőbetegsége miatt fél szemére csaknem vak, egy nem kívánt gyerekszülésen, férfiak és nők által elkövetett nemi erőszakon túl lévő Patti ugyanazt a kimondhatatlan fájdalmat üvöltötte ki, mint öt évvel korábban magát halálba injekciózó barátnője, Janis Joplin.
Mire 1974-ben, 29 évesen rászánta magát, hogy rock-lemezt (?) készítsen, már elismert költőnőnek számított, hét kisebb kötete jelent meg, köztük az ünnepelt Babel és a Seventh Heaven, színházi tapasztalata is volt, közös darabot írtak Sam Shepard-dal. Költészetében nemcsak szókimondásában, hanem imaszerű verselésében is kötődött a beat-költőkhöz, mindenekelőtt Allen Ginsberghez (később fel is vette lemezre Ginsberg Üvöltésének előszavát), és ugyanúgy a költészet szolgájának tekintette a zenét, mint Jim Morrison - azzal a különbséggel, hogy neki volt ereje ezt teljességgel keresztül is vinni. Ő is megjárta a kábítószer poklait, és terápiának ezek poézissá emelését választotta mint Lou Reed. Mindezekhez szerencséje volt: amikor a progresszív rock és a fehér blues nem tudott megújulni, megtorpanni látszott a nagy reményeket tápláló jazz-rock, miközben kezdett elharapózni a disco, megszületett ez a "háromakkordos" zene, amit punknak neveznek és ez tökéletes volt Patti Smith belső kínjai és haragja kifejezéséhez.
A Horses-ban nemcsak a címadó dal, a Van Morrison Gloriájának "szabad értelmezése" mérföldkő, amely a jézusi megváltás elutasításától jut el egy szapphói szerelmi aktusig: az első bátortalan érintéstől az orgazmus csúcsáig játssza el Patti az együttlétet, egyre fokozódó ritmussal és a rock-ban eddig még soha nem hallott kéjes-erőszakos üvöltésekkel és sikolyokkal, ahogyan egy "megrendezett" porno-filmben soha nem mernék. Legalább ennyire fontos a Birdland, amely nemcsak a beat-ek által oly nagyra tartott Charlie Parkernek állít emléket, hanem az önpusztítás miben létének szinte pszichiátriai pontosságú rajza. Ez már olyan vers-teátrum, amelyben a muzsikusoknak csupán hangulatfestés jut, de a négy zenész - Lenny Kaye gitáros, a Prágai Tavasz leverése után az Egyesült Államokba menekült Ivan Kral basszusgitáros, Richard Sohl zongorista és Jay Dee Dougherty dobos - pontosan tudja, hogy melyek azok a "minimális" hangok, amelyeket Patti pogány imádsága megkíván. Ez az ének és versmondás közötti állapot lesz Patti Smith védjegye, ez jellemzi a szintén extatikus és teljes letargikus létet árasztó Landet, amelybe beleszövi a Horses című drogverset (ez az ő "Heroin"-ja, a Lovak kábítószeres szlengben amúgy is a "hernyóra" utalnak, ahogyan ezt már a Rolling Stones Wild Horses című dala óta tudjuk) és a Wilson Pickett által híressé tett Land of A Thousand Dancest. Az albumot záró Elegy már egyfajta megnyugvást sugall, már ha van, aki képes megnyugodni ezek után.
Patti Smith ösztönös alkotó volt és az is maradt: amikor 1979-ben rájött, hogy a lemezipar rá akarja tenni a kezét, kiszállt az egészből. Előbb azonban még készített három, teljes odaadást kívánó lemezt, a Radio Ethiopiát, az Eastert - rajta másik "márkjelével", a Rock and Roll Niggerrel - és a Wave-et, amelyet a mindössze 33 napig uralkodó I. János Pál pápa emlékének szentelt, miután meggyógyult nyakcsigolyatöréséből. Aztán 1988-ban egy újabb, vallásos ihletésű lemezzel, a Dream Of Life-fal tért vissza, hogy aztán újabb nyolc évi szünet után, férje, Fred Sonic Smith halála okozta sokkból kilábalva, a régi energiával, érzékenységgel és szuggesztióval folytassa, és olyan ajándékokat kaptunk tőle, mint a Gone Again, a Peace and Noise, a Gung Ho, a legújabb, 2004-ben megjelent Trampin', amelyet Máhátmá Gandhi nevében az iraki és mindenkori háború ellen szánt. Pedig eltemette szinte összes lelki barátját: Mappelthorpe-ot (neki verseskötetet szentelt The Coral Sea címmel), Ginsberget, William S. Burroughs-t. De már a Horses borítójára ezt írta: "Bűvöletek, édes angyalok - nem félek már a haláltól, amióta ti vagytok".
2005 június végén egy londoni fesztiválon mutatja be Patti Smith a Horses-t színpadi változatban. Sztárvendégnek azt a még nála is szabálytalanabb zenei személyiséget, John Cale-t hívta, aki annak idején lemezkészítésre bíztatta és a producerséget is elvállalta.
Patti Smith kétszer járt eddig Magyarországon, 1998-ban, majd 2003-ban, mindkétszer a Sziget fesztiválon. Az első alkalommal egyik jeles kollégánk ünnepélyesen feleségül vette őt a Sziget "esküvő-sátrában". 2003-ban egy napos súlyos esőzés után lépett fel. A koncert egy pillanatában lejött a színpadról és együtt dagonyázott híveivel, majd visszament, zenészei leütöttek két lusta akkordot, ő pedig ugyanolyan lusta hangon elkezdte gerincvelőnk borzolását: "Jesus died...."
(Az év további fontos lemezei: Lotus (Santana), Wish You Were Here (Pink Floyd), Myths and Legends of King Arthur & The Knights of The Round Table (Rick Wakeman), Nighthawks At Dinner (Tom Waits), Ommadawn (Mike Oldfield), Heaven & Hell (Vangelis), Physical Graffiti (Led Zeppelin) TNT (AC/DC), Tonight's The Night (Neil Young), Minstrel In The Gallery (Jethro Tull).



