Bár egyike volt az 1969. július 5-én a Rolling Stones Brian Jones-t búcsúztató negyedmilliós Hyde Park-i koncertje előzenekarainak, az avantgárd-szerelmesek kultikus bandája lett, amely 1974-ig összesen 365-ször lépett élőben a közönség elé, hét stúdióalbumot és két koncertlemezt készített. Működése utolsó évében érte el egyszerre pályafutása zenitjét és nadírját. A rock e radikális csapata volt a King Crimson.

Karmazsin Király ő(fél)kegyelmessége földi megtestesítője az alapító Robert Fripp (képünkön). A visszahúzódó, a színpadon legtöbbször sötétben lévő, interjút szökőévenként adó és akkor is rébuszokban beszélő muzsikus, aki forradalmasította a gitár és az elektronika viszonyát és elsőként használt bázishangszerként mellotront, a Crimson ország-világlásának eme időszakában jószerével alig készített lemezt ugyanazzal a felállással.

Dolgozott együtt többek között Greg Lake, Boz Burrell (Bad Company) basszugitáros-énekesekkel, Ian McDonald fuvolás-szaxofonossal, Michael Giles dobossal, Keith Tippet klasszikus zongoristával, (a nagyszerű jazz-rock énekesnő, Julie Driscoll férjével) Roger Miller oboással, de a különlegesen megnyújtott, időnként fordítva lejátszott, bevett formáknak és hangsoroknak fittyet hányó gitárhangok mindig jellemzőek maradtak a KC zenéjére. Így volt ez a szimfonikus első két albumnál, az In The Court Of The Crimson Kingnél és az In The Wake of Poseidonnál, a groteszk módon játékos Lizardnál és a szűrt napfény belengte Islands-nél.

Az utolsó két évben aztán némileg stabilizálódott a Crimson tagsága - John Wetton (ex-Family, Uriah Heep) vette át a basszusgitárt és az éneket, Bill Bruford (ex-Yes) a dobot és csatlakozott hozzájuk David Cross hegedűs - de így még az eddigieknél is elvarázsoltabb lett a csapat zenéje. Fripp egyre vadabb kísérleteket engedett meg magának: az 1973-as Lark's Tongues in Aspics-ban afrikai és elektronikus ütők és arabos hegedűmotívumok jelentek meg, miközben a lemez főtémáját szégyentelenül lenyúlta Francis Lai, a neves filmzeneszerző az Emmanuelle című híres erotikus mű erőszak-jeleneteihez, az 1974-es Starless And Bible Black-ben még durvábbak lettek az atonalitások, végül az utolsó műben, a Redben olyan szélsőségeket ért el a Crimson, ahonnan már nem volt továbblépés - legalábbis jó ideig.

Bevallom, amikor 18 évesen először hallottam a Redet, nem tetszett, vagy, árnyaltabban fogalmazva, nem tudtam mit kezdeni vele. Persze érthető, hiszen olyan "felnőtt" zene, amely feltételezte a kortárs kamarazenei világ némi ismeretét. A címadó nyitódal tökéletes 12 fokú szeriális zene, amelynek dallamát a hétfokú skálához szokott fül nehezen "veszi be". Nem úgy, mint a minden Crimson-lemezen "kötelezően" felhangzó romantikus dalt, a Fallen Angelt, Wetton tiszta, kulturált énekével és az immár csak vendégként szereplő Cross hegedűjével A One More Red Nightmare-en már ismét "megkergül" a társaság: a főhős egy repülőgép lezuhanásának rémálmából ébred, pedig csak egy autóbuszon zötykölődik, ehhez azonban mindenféle elvetemült hangkövetések kellenek. Ha ezt túléltük, erősítsük meg a szívünket: a második oldalt kezdő Providence hallatán épeszű ember aligha kér ebből a "gondviselésből", Wetton valóságos vallatóeszközként használja basszusát. A záróakkord viszont olyan mérföldkő a rock-ban, mint a jazz-ben Miles Davis Bitches Brew-ja, vagy a kortárs zenében Philip Glass Koyaanisqatsija. A közel 13 perces Starless utalás az előző lemez címadó felvételére, de csupán témájában: a himnikusan áradó, szabályos, szívfájdítóan szép dallamú mellotronos-gitáros első tételt elképesztő arcátlanság követi: Fripp perceken át ugyanazt a hangot veri ritmusosan gitárján, miközben Wetton sziklakemény basszus-ostinatója valósággal szétrobbantja feszültséggel a hallgatót, és Bruford úgy adagol egy-egy beütést, ahogyan az elmegyógyintézetek ápoltjainak fejére vizet csepegtetnek. Ez az egész szenvedés végül egy fúvós-kavalkádban "oldódik fel" (Miller és McDonald is benéztek), majd visszatér az első téma. Aki megszólal, lelövöm...

Fripp a Red után közölte, hogy a Crimsonnak egyszer s mindenkorra vége, de hét évvel később a gitárosnak hiányérzete támadt és felelevenítette a csapatot. Addigi rögeszméihez Bruford mellett az új basszeros nemzedék legnagyobbját, Tony Levint és Adrian Belew-t, Frank Zappa volt másodgitárosát nyerte meg. Három lemez - Discipline, Beat, Three Of A Perfect Pair - született, újhullámos elemekkel tarkítva az addigi borzalmakat, majd ismét jött, ezúttal tíz éves szünet.

Azóta a Crimson létezik, Fripp nem fogy ki a "megengedhetetlen" ötletekből, előfordul, hogy 3-4 különféle formációt üzemeltet King Crimsonként, kétszer Budapesten is járt, 1996-ban egy "dupla zenekarral" (minden hangszerből kettő), 2003-ban egy szimplával. A magyar együttesek közül leginkább az After Crying igyekszik ápolni Karmazsin Király örökségét: a Struggle For Life című koncertalbumukon el is játsszák a Starlesst - John Wetton vendégszereplésével...

(Az év további fontos lemezei: Mind Games (John Lennon), Irish Tour (Rory Gallagher), Veedon Fleece (Van Morrison), Hergest Ridge (Mike Oldfield), It's Only A Rock & Roll (Rolling Stones), The Crime of The Century (Supertramp), Trace (Rick van der Linden Trio), Sheer Heart Attack (Queen), Burn (Deep Purple), Goodbye (Chicken Shack), The Phantom's Divine Comedy (Phantom).

Rhythm-and-Love

Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.