
Karmazsin Király ő(fél)kegyelmessége földi megtestesítője az alapító Robert Fripp (képünkön). A visszahúzódó, a színpadon legtöbbször sötétben lévő, interjút szökőévenként adó és akkor is rébuszokban beszélő muzsikus, aki forradalmasította a gitár és az elektronika viszonyát és elsőként használt bázishangszerként mellotront, a Crimson ország-világlásának eme időszakában jószerével alig készített lemezt ugyanazzal a felállással.
Dolgozott együtt többek között Greg Lake, Boz Burrell (Bad Company) basszugitáros-énekesekkel, Ian McDonald fuvolás-szaxofonossal, Michael Giles dobossal, Keith Tippet klasszikus zongoristával, (a nagyszerű jazz-rock énekesnő, Julie Driscoll férjével) Roger Miller oboással, de a különlegesen megnyújtott, időnként fordítva lejátszott, bevett formáknak és hangsoroknak fittyet hányó gitárhangok mindig jellemzőek maradtak a KC zenéjére. Így volt ez a szimfonikus első két albumnál, az In The Court Of The Crimson Kingnél és az In The Wake of Poseidonnál, a groteszk módon játékos Lizardnál és a szűrt napfény belengte Islands-nél.
Az utolsó két évben aztán némileg stabilizálódott a Crimson tagsága - John Wetton (ex-Family, Uriah Heep) vette át a basszusgitárt és az éneket, Bill Bruford (ex-Yes) a dobot és csatlakozott hozzájuk David Cross hegedűs - de így még az eddigieknél is elvarázsoltabb lett a csapat zenéje. Fripp egyre vadabb kísérleteket engedett meg magának: az 1973-as Lark's Tongues in Aspics-ban afrikai és elektronikus ütők és arabos hegedűmotívumok jelentek meg, miközben a lemez főtémáját szégyentelenül lenyúlta Francis Lai, a neves filmzeneszerző az Emmanuelle című híres erotikus mű erőszak-jeleneteihez, az 1974-es Starless And Bible Black-ben még durvábbak lettek az atonalitások, végül az utolsó műben, a Redben olyan szélsőségeket ért el a Crimson, ahonnan már nem volt továbblépés - legalábbis jó ideig.
Bevallom, amikor 18 évesen először hallottam a Redet, nem tetszett, vagy, árnyaltabban fogalmazva, nem tudtam mit kezdeni vele. Persze érthető, hiszen olyan "felnőtt" zene, amely feltételezte a kortárs kamarazenei világ némi ismeretét. A címadó nyitódal tökéletes 12 fokú szeriális zene, amelynek dallamát a hétfokú skálához szokott fül nehezen "veszi be". Nem úgy, mint a minden Crimson-lemezen "kötelezően" felhangzó romantikus dalt, a Fallen Angelt, Wetton tiszta, kulturált énekével és az immár csak vendégként szereplő Cross hegedűjével A One More Red Nightmare-en már ismét "megkergül" a társaság: a főhős egy repülőgép lezuhanásának rémálmából ébred, pedig csak egy autóbuszon zötykölődik, ehhez azonban mindenféle elvetemült hangkövetések kellenek. Ha ezt túléltük, erősítsük meg a szívünket: a második oldalt kezdő Providence hallatán épeszű ember aligha kér ebből a "gondviselésből", Wetton valóságos vallatóeszközként használja basszusát. A záróakkord viszont olyan mérföldkő a rock-ban, mint a jazz-ben Miles Davis Bitches Brew-ja, vagy a kortárs zenében Philip Glass Koyaanisqatsija. A közel 13 perces Starless utalás az előző lemez címadó felvételére, de csupán témájában: a himnikusan áradó, szabályos, szívfájdítóan szép dallamú mellotronos-gitáros első tételt elképesztő arcátlanság követi: Fripp perceken át ugyanazt a hangot veri ritmusosan gitárján, miközben Wetton sziklakemény basszus-ostinatója valósággal szétrobbantja feszültséggel a hallgatót, és Bruford úgy adagol egy-egy beütést, ahogyan az elmegyógyintézetek ápoltjainak fejére vizet csepegtetnek. Ez az egész szenvedés végül egy fúvós-kavalkádban "oldódik fel" (Miller és McDonald is benéztek), majd visszatér az első téma. Aki megszólal, lelövöm...
Fripp a Red után közölte, hogy a Crimsonnak egyszer s mindenkorra vége, de hét évvel később a gitárosnak hiányérzete támadt és felelevenítette a csapatot. Addigi rögeszméihez Bruford mellett az új basszeros nemzedék legnagyobbját, Tony Levint és Adrian Belew-t, Frank Zappa volt másodgitárosát nyerte meg. Három lemez - Discipline, Beat, Three Of A Perfect Pair - született, újhullámos elemekkel tarkítva az addigi borzalmakat, majd ismét jött, ezúttal tíz éves szünet.
Azóta a Crimson létezik, Fripp nem fogy ki a "megengedhetetlen" ötletekből, előfordul, hogy 3-4 különféle formációt üzemeltet King Crimsonként, kétszer Budapesten is járt, 1996-ban egy "dupla zenekarral" (minden hangszerből kettő), 2003-ban egy szimplával. A magyar együttesek közül leginkább az After Crying igyekszik ápolni Karmazsin Király örökségét: a Struggle For Life című koncertalbumukon el is játsszák a Starlesst - John Wetton vendégszereplésével...
(Az év további fontos lemezei: Mind Games (John Lennon), Irish Tour (Rory Gallagher), Veedon Fleece (Van Morrison), Hergest Ridge (Mike Oldfield), It's Only A Rock & Roll (Rolling Stones), The Crime of The Century (Supertramp), Trace (Rick van der Linden Trio), Sheer Heart Attack (Queen), Burn (Deep Purple), Goodbye (Chicken Shack), The Phantom's Divine Comedy (Phantom).



