
Oldfield, aki 14 évesen folk-duót alakított nővérével, Sally-vel, 17 esztendős korában írta meg az 50 perces darabot. Sejtelmes zongoranyitánya, a sokféle tilinkó, a néha kísérteties kemény gitárfutamok mellett fogalommá vált az a kettőzött, enyhén nyújtott-torzított gitárhang, amelyről Oldfield játéka ma is azonnal felismerhető. A cím pedig Vivian Stanshalltól, a Bonzo Dog Doo Dah Band tagjától származik, aki a lemezen a ceremónia-mester szerepét vállalta és az első rész utolsó, sokszor ismételt, de egyre több hangszerrel bővülő tételében minden hangszer előtt bemondta, hogy Mike mit fog megszólaltatni. Amikor a "csőharangokra" került sor, Oldfield úgy döntött: ez lesz az album címe.
A Virgin 001. számú lemeze 5 évig volt a toplistán Nagy-Britanniában és az USA-ban, közel 20 millió példányban kelt el, Grammy-díjat is kapott érte. A Beatles és Bob Dylan után Oldfield volt a harmadik, aki saját magát taszította le a nagylemezlista első helyéről következő albumával, a Hergest Ridge-dzsel. A leghorrorikusabb részeket William Friedkin is felhasználta Az ördögűző című filmben, de - különösen a nyitány - számos dokumentumfilmben felbukkant még Magyarországon is.
A Tubular Bells valahol a végzete is lett Mike Oldfieldnek: bár a következő években egymás után adta ki főleg instrumentális, nem mindig könnyen befogadható, de igényes lemezeit (Ommadown, 1974, Incantations, 1978, Five Miles Out, 1982), első művéről száz bőrt nyúzattak le, és egy idő után ő is beletört ebbe: már 1975-ben elkészült a nagyzenekari változat, majd a koncertfelvétel következett. A kissé magának való Oldfield a következő évtizedben kénytelen volt kibújni elefántcsonttornyából és poposabb hangot megütni: a siker a nyomába szegődött a Moonlight Shadow-val (1983), majd a Discovery című albummal (1984), csak éppen régi hívei átkozták ki. Az elmúlt időszakban született néhány figyelemre méltó darabja, mint az afrikai muzsikusokkal készült Amarok (1990) vagy a Voyager (1996), de újra és újra visszatért, mint egy mentsvárhoz, a Tubular Bells-hez: megszületett a mű második, majd harmadik része, egyes elemei alapján "különkiadása" készült 2000-ben The Millenium Bell címen, 2003-ban pedig újrakevert, áthangszerelt verzióval is gazdagodhattak az Oldfield-hívek. Csakhogy ezekkel muzsikusunk úgy járt, mint azok a hollywoodi producerek, akik egy-egy nagy kasszasiker után elkészítik a sokadik folytatást, amelyre egy idő után már egyre kevesebben kíváncsiak....
Az év további fontos lemezei: Closing Time (Tom Waits), Rainbow Concert (Eric Clapton), Time Fades Away (Neil Young), Lifemask (Roy Harper), Innervisions (Stevie Wonder), Beck, Bogert & Appice, Goat Head Soup (Rolling Stones), Selling England By Pound (Genesis), Sabbath, Bloody Sabbath (Black Sabbath), Uriah Heep Live, Aladin Sane (David Bowie), Houses of The Holy (Led Zeppelin), Recorded Live (Ten Years After) Traffic On The Road (Traffic), Band On The Run (Paul McCartney & Wings)



