A rocknak jobb híján progresszívnek nevezett irányzata 1966 és 1973 között azt a zenetörténeti tettet hajtotta végre, hogy bebizonyította az arisztokratizmusba burkolózó "komolyzenészeknek", hogy modern hangszerekkel, modern ritmikával, modern hangzásokkal, új és régi dallamok ötvözésével is lehet maradandó, nem csupán a toplistákra szánt zenét alkotni. Akár olyan szintű kompozíciókkal is, amelyben még az igazi zenetudorok sem találnak kivetnivalót. Több mint három évtized távlatából már könnyen megállapíthatjuk, hogy ez a műfaj is hozzáadta a leginkább égi művészethez a maga időtlen remekműveit, szerzőit, előadóit. Közéjük tartozik a Yes, amelynek egyik csúcsteljesítménye éppen a progresszió zenitjének tartott 1973-ra esik.

A Yes már 1968-ban megjelent a színen a brit rock "száz virágának" virágzása idején, de igazából 1970-71 táján kezdett kiforrni, amikor az alapító, különleges kontratenor hangú énekes, Jon Anderson, a Rickenbacker basszusgitárját kőkeményen megszólaltató Chris "The Fish" Squire és a fegyelmezetten szertelen dobos, Bill Bruford mellé bekerült egy csodás fantáziájú gitárművész - nem túlzás ez a kifejezés - Steve Howe, és egy romantikus, Bach-hal, Chopinnel, Liszttel és rock-kal, valamint modern szintetizátorokkal egyaránt jó barátságban lévő billentyűs, Rick Wakeman személyében.

A zenekar, amely azzal emelkedett ki kortársai közül, hogy élőben is hasonló színvonalon és hangzásban szólaltak meg, mint a stúdióban, előbb 1971-ben a Fragile-lal, majd egy évvel később a biblikus utalásokkal átszőtt Close To The Edge-dzsel okoztak szenzációt. (Ez utóbbi miatt tekintik őket a keresztény rock előfutárának). Miután még 1972-ben lezárták ezt a korszakukat a tripla Yessongs koncertalbummal, és a King Crimsonba átigazolt Bill Bruford helyét a korábban John Lennon Plastic Ono Bandjében doboló Alan White vette át, megalkották a rock-miszticizmus fő művét, amelyet aligha lehet csápoló közönség előtt bemutatni, még lemezen is több alkalommal kell meghallgatni e négyszer 20 percet, hogy felfogjuk zenei mélységeit. Szövegéhez pedig komoly előtanulmányok kellenek a szanszkrit irodalomtól a maja napimádók rítusainak ismeretéig!

A Tales From Topographic Oceans, amelynek négy tételét Jon Anderson egy hindu jógi könyvétől ihletetten írta meg, de más világvallások eszmevilágát is beleszőtte, azért önmagáért a zenéért is tökéletesen élvezhető, ha kellő nyitottsággal rendelkezünk. Az első oldal, a The Revealing Science of God a korábbi Yes-lemezek egyenes folytatása a sokszínű vokálokkal, az akusztikus és elektromos gitárok tudatos váltogatásával, szigorú, de játékos szintetizátor-futamokkal. A darabot egy "ráolvasás"-szerű, egyre bővülő kórus fogja közre. A révedező lebegés jellemzi a második tételt, a The Remembering, és ez az emlékezés nemcsak az egyén, hanem az emberiség emlékezetét próbálja felfrissíteni, ébren tartani. Ebben a darabban élvezhetjük a legjobban Rick Wakeman játékát, aki egyébként tehetségéhez és kreativitásához képest gyakran háttérbe szorult a Yes-ben, elsősorban Anderson és Howe miatt.

A harmadik oldal, a The Ancient talán a legizgalmasabb darab, amelynek elején Howe szinte követhetetlen, a XX. század elejének zenéjét, továbbá ázsiai és latin-amerikai motívumokat elegyítő gitárszólót mutat be. Később rejtélyes vallások varázsszavait kántálják, köztük az AH KINt, amely ősmaja nyelven azt jelenti: "Övék a Nap." Ezt azonban egy himnikus rész nyugtatja le, "milliók énekéről", amelynek közepén Steve kifinomult akusztikus szólót ad elő a reneszánsz lantosok stílusában. Végül a The Ritualban (alcíme: Nous sommes du Soleil - a Napból vagyunk) a szférikus hangok erőszakos basszusszólóval és egy, a hagyományostól eltérő, inkább a címre utaló szertartást alátámasztó dobszólóval alkotnak kerek egészt.

A Tales from Topographic Oceans agyat és lelket egyszerre tisztító és terhelő muzsikája egyben a Yes nagy korszakának végét jelentette. Wakeman 1974-ben kiszállt, innentől kezdve szinte alig volt két olyan egymást követő lemezük, amit ugyanabban a felállásban készítettek volna - volt időszak az 1990-es évek fordulóján, amikor egyszerre két Yes is turnézott a világban - és bár később is akadtak nagy pillanataik (Relayer, 1976, Union, 1990), már nem játszottak olyan vezető szerepet a rock-ban, mint ezekben az években. Ugyanakkor szinte valamennyien jelentős szólópályát futottak be, Anderson Vangelisszel, Howe az Asiával és a Steve Hackett-tel közösen alkotott GTR-ral is készített sikeres lemezt, Wakeman pedig egészen egyedülálló életművet hozott létre, tucatnyi mestermunkával, de sajnos még több gyenge produkcióval.

A Yes kétszer, 1998-ban, majd 2003-ban is fellépett Magyarországon. Hazai követőre is talált a You And I együttesben, amely nevét a Close To The Edge egyik szerzeményéből vette.

Az év további fontos lemezei: The Dark Side of The Moon (Pink Floyd), Quadrophenia (The Who), Lark's Tongues In Aspics (King Crimson), Soft Machine VII, The Grand Wazoo (Frank Zappa & The Mothers), Berlin (Lou Reed), A Passion Play (Jethro Tull), Blue (Joni Mitchell), Brain Salad Surgery (ELP), 1919 (John Cale).

Rhythm-and-Love


Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.