A betörőképű énekes, a fapofa, mások szerint ökörfejű basszeros, a cyranói orrot viselő gitáros, végül a csúfságos, ön- és közveszélyes dobos. A törő-zúzó punkok előfutárai, érzékeny lelkű anarchisták, a rock leghangosabb zenekara, a rock-opera műfajának megteremtői, akik ugyanolyan otthonosan mozogtak a legkeményebb zenében, mint a legtisztább érzelmekben. The Who, Külső-Londonból.

Roger Daltrey, John Entwhistle, Pete Townshend és Keith Moon, a nagy lázadók, akik 1967-ben Monterey-ben késhegyig menő harcot vívtak Jimi Hendrixszel, hogy ki zárja a bulit. 1969-ben, több tucat sikerdal (My Generation, Magic Bus, Substitute, I Can See For Miles, Pictures of Lily, A Quick One) és néhány igényes nagylemez után rukkoltak ki a Tommy című rock-operával, amelyet még a New York-i Metropolitanban is bemutattak. Ebben a történetben, amelynek zenéjéből még Andrew Lloyd Webber sem szégyellt meríteni, Townshend nemcsak saját gyermekkori frusztrációit írta bele, hanem a 68 után csalódást, a "forradalmi megváltás" elmaradását, sőt, a rock ártatlanságának elvesztését is. Négy évvel később Pete már egy "nosztalgia-darabot" írt az angliai modok és rockerek 60-as évek eleji összecsapásairól a Quadropheniában, de a kettő között született egy "sima nagylemez", amely talán e kettőn is túltesz.

A Who's Next-nek ugyan "botrányos" a borítója: a négy fiú éppen kisdolga elvégzése után igazítja meg sliccét egy nagy, e célra felhasznált betonoszlop alatt. A dalok viszont az eddigi leggazdagabb Who-világot tárják elénk. A történelmi hűséghez hozzátartozik, hogy Townshend a Tommy lendületével írni akart egy újabb színházi darabot, ez azonban a nagy hajszában nem sikerült, és csak néhány dal maradt belőle, de ezek lettek a Who's Next (Ki a következő, a Who következik....) húzószámai, amelyek még az 1989-es reunion-koncertektől kezdve is mindig előkerültek.

A nyitó Baba O'Riley a "tinédzser átokföldjéről" szintetizátornyitánya és hegedűs befejezése között néhány akkordos kemény rock, majd egy kis feszültséggel teli andalodás a közepén. A Bargain szintén több tételes ötperces, csellóval, szintetizátorral, és Daltrey egy dalon belül váltogatja dühödt és szelíd hangjait. Bár a Love Ain't For Keepin' nem spórol a hangerőn, de az akusztikus gitár-alap sokat szelidít a kikövetelt szerelmen. A My Wife Entwhistle komisz dala, amelybe belecsempészett egy kis kürtöt is, miközben Moon, akinél jobban pörgetni a rock-világban senki sem tudott, leamortizálja munkaeszközét. Ugyancsak valóságos kis énekelt kamaradráma a Song Is Over, amelyben Townshend jól ütközteti össze gitárját és zongoráját. Ennek a végén nem is annyira enyhe utalások hallatszanak a Tommy egyik vezérmotívumára.

Szintén a zongora, és ezúttal nem bombázó, hanem "intelligens" basszus adja az alapot a Getting In Tune-ban, persze ez is belekeményít, már-már rhythm and blues-osan. A Going Mobile-t maga Pete énekli, (egész pályájuk során rivalizáltak Rogerrel az éneklés terén, állítólag a főnök csak azért engedett Daltrey-nek, mert "jobban nézett ki" és inkább neki kellett a színpadon elől lennie), beletesz egy kis gitártépést, Moon pedig mint egy cséphadaró, úgy dolgozik, ennek ellenére nem veri szét feleslegesen a dalt. És most álljunk meg és hallgassunk áhítattal, hagyjuk, hogy végigfusson rajtunk a libabőr: Behind Blue Eyes. Egyike azoknak a daloknak, amelyekért a rock-műfajnak érdemes volt megszületnie. Daltrey szenvedélyes éneke, a csodásan szomorkás akkordbontás, a vokál, a közepén egy kis elszabadult pokol, majd a végén a visszatérő szerelmes hang, 3 perc, 40 másodperc megtisztulás...

És a végére még egy nagy csattanás: Won't Get Fooled Again címmel egy ütő-vágó közel 8 percbe belesűrítettek a fiúk mindent csalódást, ami 68 "elkurvulásával" kapcsolatban eszükbe jutott. Ki akartuk szabadítani a történelmet láncaiból (ebben az évben már a második dal ilyen utalással a Jethro Tull My Godja után), és aztán kiderül, hogy az új góré ugyanolyan rossz, mint az előző. Bekerült egy kis orgonabetét, mintha álmodni akarnánk még, aztán Keith és Roger gondoskodnak az ébredésről. A finálét pedig akár már a Clash is játszhatná. Dany Cohn-Bendit pontosan tudta, milyen dalt választ 1987-ben készült 68-ra visszatekintő tv-sorozata, az Annyira szerettük a forradalmat főcímzenéjének...

A The Who-ból ma már csak Daltrey és Townshend élnek. Néha még ma is fellépnek. Mert e Generáció csak öregszik, de nem degenerálódik.

(Az év további fontos lemezei: Meddle (Pink Floyd), Fog On The Tyne (Lindisfarne), Moving Waves (Focus), Dynosaur Swamp (Flock), Master of Reality (Black Sabbath), Look At Yourself (Uriah Heep), Hellbound Train (Savoy Brown), Fragile (Yes), Memories (John Mayall), If 3.

Rhythm-and-Love


Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.