
Tulajdonképpen már valamennyien rock-történelmet írtak találkozásuk előtt is: David Crosby a Byrds-ben, az első amerikai folk-rock bandában volt alapító atya, Steve Stills és Neil Young a pszichedelikus kemény rockot játszó Buffalo Springfieldben jeleskedett, míg az angol Graham Nash a Hollies-ban gitározott és énekelt. Mi jöhet ki olyan muzsikusok találkozójából, akik mögött már rock-alapdalok, az Eight Miles High, a For That's Worth vagy a Bus-Stop állnak? Egy egészen különleges, négy hangra, sok gitárra alapozott zene, amelyben a rock lágyabban, a country keményebben szól, és az egészet átlebegi valami másdimenziós, kenderfüstös érzés. Először csak Crosby, Stills és Nash fogott össze - Woodstock-ban ők adták az első "unplugged"-koncertet - majd, még a fesztivál alatt csatlakozott hozzájuk Young is. Innen már csak egy lépés volt a Déjá Vu, amely ugyan "utánérzést" jelent, mégsem éreztük úgy, hogy ezt a hangot már hallottuk valahol.
A lemez a legdemokratikusabb szellemben készült, mindenki hozta saját dalait. Stillsé volt a nyitódal, a Carry On, a maga feszes gitárhangjaival és a lírába hajló 4+20. A jóságos arcú Crosby adta a címadó dal mámorát, valamint a lemez legagresszívebb dalát, az Almost Cut My Hairt, amelyben Young a később szinte védjegyévé vált vadállati módon tépi az elektromos húrokat. Érdekes módon ő finomabb énjét ajánlotta fel a Helplessel, a Country Girl-lel, és csak az Everybody I Love You dögösebb egy kicsit.
A szigetországi Nash lett a "legamerikaibb", a Teach Your Children hamisítatlan country, még a slide-gitár sem hiányzik belőle, (mellesleg Jerry García, a Grateful Dead vezetője szólaltatja meg) az Our House pedig kissé "kései Beatles-esre" sikeredett. És hogy Woodstockról is megemlékezzenek, felvették az első oldal végére Joni Mitchell dalát, azé a kezdő kollegináét, aki csak a tv alapján írta meg élményeit, mivel őt nem hívták meg. És amilyen balszerencséje volt, Michael Wadleigh híres koncertfilmjének (első asszisztens: Martin Scorsese) végén Crosbyék változata hallható. A Déjá Vu dalai amúgy is "filmre termettek": a Helpless felhangzik Stuart Hagmannak a New York-i diáklázadást megörökítő Eper és vér (The Strawberry Statement) című filmjében, több Young-dallal (The Loner, Down By The River, Southern Man) egyetemben, a Teach Your Children pedig Michael Moore Fahrenheit 9/11 című Bush-ellenes filmjében szól, erősen ironikus felhanggal.
A Déjá Vu után egy kényszerű koncertlemez született, a 4 Way Street, csak azért, hogy letörjék a kalózpiacot, de ennek már a címe is jelezte: ahányan vannak, annyifelé tartanak. Young vitte a legtöbbre, de a többiek is készítettek néhány emlékezetes lemezt. Azóta időnként összejönnek, néha még lemezt is készítenek, de mindig jól érzik magukat együtt.
(Az év további fontos lemezei: Live/Dead (Grateful Dead), Paranoid (Black Sabbath), In Rock (Deep Purple), Led Zeppelin III, Salisbury (Uriah Heep), Live Album (Grand Funk Railroad), All Things Must Pass (George Harrison), Bridge Over Troubled Water (Simon &Garfunkel), Cosmo,s Factory (Creedence Clearwater Revival), Flat Baroque and Berserk (Roy Harper)



