
Már a banda januárban megjelent első albuma zavarba hozta azokat a kritikusokat, akik szerették volna valahová beilleszteni a Zepet, leginkább a brit blues boom utolsó aranyágának vagy pedig egy új irányzat, a "hard rock" prototípusának tekintették őket. De Jimmy Page, Robert Plant, John Paul Jones és John Henry Bonham már ekkor kisiklott minden fogásból, mert a bluest olyan szemérmetlen nyers őszinteséggel adták elő, ahogyan még feketék sem nagyon merték, (You Shook Me) a rock and rollt eddig soha nem hallott fergeteges gitárszólókkal színesítették, (Communication Breakdown) de közben belekóstoltatták a közönséget egy kis indiai ragába (Black Mountain Side) és megmutatták, hogy akár 6 és fél percbe is bele lehet sűríteni depressziót, más dimenziókba való utazást és vulkánszerű ösztönkitöréseket. (Dazed And Confused).
Az októberben kiadott, barna-arany borítós lemez, amelyen a banda a "Vörös Báró" legénységével vegyül, maga az Erő, és ezt tovább táplálta az a végletekig felpörgött állapot, amelybe a fiúk az alig egy év alatt lezavart, bombasikerű négy amerikai turné alatt kerültek. Mivel a felvételek kutyafuttában, szinte a két koncert közti pihenők helyett készültek el, semmi nem veszett el a lendületből, a spontán izgalomból, ami ekkortájt már egyre ritkább volt a stúdiólemezek esetében.
Egy köhintés és kezdődik a korszakváltás: a Whole Lotta Love után nem lehet ugyanúgy belecsapni a húrokba, miközben egy óriás szerelőcsarnok (elvégre zeppelin...) ipari zajaival bélelt ütősfantáziát hallunk, hogy végül Plant "mennyből a pokolba" zuhanó hangjával csikarjuk ki a minket megillető szerelmet. A fürtös fejű "vidéki suttyó" aztán elmélázva suttog, de hamar felriadunk egy milliméter pontosságú dob-ágyúlövéstől és egy sikítástól: What Is And What Should Never Be. De nincs idő kifújni magunkat, mert jön a Lemon Song, amelynél ugyan eléggé el nem ítélhető módon nem tüntették fel, hogy az alapötletek Howlin' Wolftól és Robert Johnsontól származnak, de az érintettek aligha ismertek volna rá erre az atomjaira tördelt blues-ra, amelyben Rókaképű Jonesy ad iskolát kezdő basszerosoknak. Azért adnak a fiúk egy kicsit a romantikának is: a Thank You-ban szinte látjuk annak az érzésnek a lángját, amely a Nap kihülése után is lobog. No de nem addig van az!
Fordul a korong, és a Heartbreakerből megértjük, hogy Page-et miért tartják riff-királynak. Pedig pofonegyszerű, egy amatőr is le tudja játszani, igaz, amit aztán a Macskaszemű kibont belőle, az már az arcleszakadás kategóriájába tartozik. A dal úgy ér véget, mintha elvágták volna, hogy már a nőből való szűzlány legyen a téma (Living Loving Maid -She's Just A Woman), amely attól válik különlegessé, hogy Bonzo Bonham, a másik "brummie" mintha egy negyed ütemmel lekésné a ritmust. Az ő világszámára még négy és fél percig várni kell, Percy Plant egy kis Tolkien-kóstolót rendez a Ramble Onban, sok akusztikus hanggal, kell a mese, mielőtt szembenézünk Moby Dick-kel, akivel dobosunk puszta kézzel száll szembe - szó szerint, mert a szóló egy részét tenyerével üti. És végül, de nem utolsósorban megint egy kis blues-ihlet, a Bring It On Home, kölcsönvéve II. Sonny Boy Williamsontól, de, plágiumot elkerülendő, megint alaposan kiforgatva. Az utolsó szájharmonika-hanggal együtt mi is fújhatunk egyet.
És ha arra gondolunk, hogy a Led Zeppelin stúdiólemezein hallható darabok mind csupán nyersanyagként szolgáltak az elsősorban koncerten remeklő zenészeknek, mint arról a néhány hivatalos, és több mint 400 kalóz élő lemez tanúskodik, máris világossá válik, hogy miért tartják ma is Peter Grant kiérdemesült pankrátor-kidobóember védenceit minden idők legnagyobb rock-bandájának...
(1969 további fontos lemezei: Tommy (The Who), Abbey Road (Beatles), Let It Bleed (Rolling Stones), Blood, Sweat and Tears II., In The Court of The Crimson King (King Crimson), First Winter (Johnny Winter), Blind Faith, Trout Mask Replica (Captain Beefheart), Songs In A Room (Leonard Cohen), The Chicago Transit Authority (Chicago).



