
Igazságtalanok lennénk, ha azt mondanánk, hogy a The Doors mai napig tartó mítosza csak Morrison művészetének és személyiségének köszönhető. A chicagói blueson és a klasszikusokon nevelkedett Ray Manzarek billentyűs, a flamenco-gitárosnak indult, de a rockot is magáévá tevő és a meditáció révén az indiai zenében elmélyülő Robbie Krieger, vagy a dzsessz-rajongó John Densmore dobos olyan különleges zenei elegyet alkotott, amelybe természetesen simult bele Morrison iskolázatlan, ám annál hatásosabb éneke, amely a Frank Sinatrát idéző jól fésült stílustól a fekete "üvöltők" hangjáig terjedt. Az említett irányzatokban mindben akadt náluk jobb, de a négy fiatalember találkozása minden kategórián felüli, kozmikus együttlét volt.
Aligha volt a rocknak keményebb "programzenéje", mint a The Doors nyitódala, a Break On Through (To The Other Side). Vágjunk neki az ismeretlennek, törjük össze a tabukat, romboljuk le a falakat, vívjuk meg a végső csatát az álszentek, az álszemérmesek, a hatalom önfelkentjei ellen, mindezt egy felgyorsított bossa-nova ritmussal - ez már nem a James Dean-féle ok nélküli lázadás, amely örökösének tartották Morrisont! De a The Doors útkeresései úgy áradtak szét, mint a napsugarak: a Soul Kitchen felcsendülhetett volna feszes rhythm and bluesával egy fekete étteremben, a The Crystal Ship lírai szomorúsága a Nagy-Britanniából fegyencként Amerikába hurcolt lányokhoz szól, a XX. Century Fox a mozi-valóság földre szállása.
Aztán, hogy elidegenedjünk a show-tól, kell egy kis Brecht: Alabama Song, a Mahagonny tündöklése és bukásából, ugyanolyan flegmán, mint ahogyan ezt Marlene Dietrich énekelte volna. És az oldalt minden idők egyik legtöbbet feldolgozott dala zárja, a Light My Fire. Ray Bachot idéző futamai, Robbie töredezett szólója, Jimnek a pusztító szexualitást egyre fokozó előadása ("és szerelmünk halotti máglya") a puritánságával alaposan szembekerült Egyesült Államokban is óriási sláger lett. Annyira, hogy egy idő után Morrison már halálosan unta, inkább hagyta a többieket hosszan szólózni, vagy megspékelte rögtönzött verseivel.
És a "túloldalak" túloldala: aligha nyitnak ajtót a lányok félelem nélkül a Backdoor Man erőszakos főhősének. ("A lányok tudják, a fiúk nem" - át is vette ezt a nagy igazságot Hobó is a Gazemberben). Willie Dixon bluesman felidézése után jöhetett Céline, és az Utazás az éjszaka mélyére című dekadens regénye az End Of he Nighttal, a Take It As It Comes egy másik Morrison-alapgondolattal: "minden napot úgy élj, mintha az utolsó lenne". Az I Looked At You szokatlanul kedves, bár egy kis borongást nem nélkülöző évődés, de kell is a nagy levegővétel a The End előtt. Ez volt az az Oedipus-komplexust feldolgozó, indiai ragát és sámántáncot egyesítő "kegyetlen színházi darab", amelynek vérfertőző szakasza miatt a Doorst kitiltották a Los Angeles-i Whiskey-A-Go-Go klubból, de amely miatt az Elektra lemezcég szerződést kötött velünk. Ez az a darab, amire azt mondták az USA-ban: "Utána másképpen ülünk le a családi vacsoraasztalhoz." Ez az a darab, amely a nyitánya volt Francis Ford Coppola Apokalipszis, most című művének, amelynek főszerepét Jim játszotta volna... Bár maga a stúdióváltozat is hátborzongató, érdemes beszerezni a különböző koncertváltozatokat, mert Morrison soha nem adta elő kétszer ugyanúgy: történeteket, önálló verseket szőtt bele, és az állandó sorokat is más és más előjellel adta elő, a közönség és saját maga hangulatától függően.
A lemez csak a kezdete volt a The Doors további öt iszonyatosan sűrű évének. Nem is lehetett más a banda vége, mint egy váratlan törés. 1971. július 3, amely után soha többé nem látta senki Jim Morrisont. Se élve, se halva.
(Az év további kiemelkedő lemezei: Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band (Beatles), Her Satanic Majesties, Request (Rolling Stones), Surrealistic Pillow (Jefferson Airplane), Days of Future Passed (Moody Blues), The Piper At The Gates of The Dawn (Pink Floyd).



