
1963 eleje óta John Lennonnak, Paul McCartney-nak, George Harrisonnak és Ringo Starrnak az egymást követő koncertek, tv- és rádiófelvételek, fotózások, sajtókonferenciák, a kutyafuttában készült stúdiómunka és az őrjöngő rajongók előli szakadatlan menekülés, rejtőzködés volt az élete. Bár már addig megjelent dalaikban is sokszor megcsillant őstehetségük - ne feledjük, hogy mögöttük van az All My Loving, a Not A Second Time, az I Should Have Known Better, az If I Fell, a Help vagy a Yesterday - ebben a rohanásban nem volt mód fejlődni, új hangokat, hangszereket, hangszereléseket kipróbálni. Az 1965 decemberében megjelent Rubber Soul azonban már jelezte: a pop multimilliomos rabszolgái a bilincsek lerázására készülnek.
Erre utal a lemez címe, a "gumilélek", amely egy Lennon-kiszólásból született, szerinte mindenki azt lát bennük, amit látni akar, holott ők egészen mások. Ráadásul a kvartett elégedetlen volt a Help! filmmel és annak szokás szerint "összecsapott" lemezével is, amely fél évvel korábban került a boltokba. És bár még kilenc hónap választotta el a Gombafejűeket utolsó élő koncertjüktől, amelyet 1966. augusztus 29-én San Franciscóban tartottak, ezen a lemezen már jelezték azokat az utakat, amelyek irányt mutattak az őket követő rockmuzsikusoknak is.
A borító "görbe tükrös" képe láttán óhatatlanul Pál apostol korinthusbéliekhez írt I. levele jut eszünkbe: "Akkor úgy láttam, mint egy tükörben, most pedig színről színre." Az "érett" Beatles ekkor mutathatta be először érdeklődésének színes palettáját, és azt, hogy jószerével nincs olyan stílus és műfaj, amelyben ne lennének otthon. A Drive My Car erősen "hard-rock" színezetű, a Run For Your Life akár punknak is elmenne (egy évtizeddel korábban!), a The Word becsületesen dögös rhythm and blues, a What Goes On - Ringo fahangjával - és az I'm Looking Through You countrys.
És még nem szóltunk a csúcspontokról: a "nihilista" Nowhere Manről, a két szerelmes ikerballadáról, a "franciás, gyertyafényes" Michelle-ről és a visszafogott, mégsem túl szemérmes Girlről (az első Paulé, a másik Johné, egymás után hallgatva pontos képet kapunk a két muzsikus lelkülete közti különbségről), vagy a barokkos csembaló-betétjéről elhíresült, gyönyörű hajlításokkal teli Lennon-opusról, az In My Life-ról. És elfeledkezhetünk-e a Norwegian Woodról, amelyben a rockban másodszor szólal meg a szitár - a Yardbirds Heart Full Of Souljában Jimmy Page pendítette meg elsőként néhány hónappal korábban - és amelynek főmotívumát azóta rock- és dzsesszbandák tucatjai "idézték"? De teljes vértezetben lép elénk George Harrison is, a Think For Yourselfben ráadásul Paul torzított "fuzz basszuson" nyomul, az If I Needed Someone-ban pedig olyan dallamvezetést hallunk, amely később George védjegye lesz.
Egy évvel később a Beatles már valóságos sokkot okoz a hallgatóknak a Revolver című album kaleidoszkópjával és ez a folyamat teljesedik be 1967-ben a Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Banddel. Bár megindult a zenekar híres egységének felbomlása, nemcsak a "négyek" váltak végleg felnőtté, hanem a rockzene is. (Az év további híres albumai: Highway 61 Revisited (Bob Dylan), Mr.Tamburine Man (The Byrds), John Mayall Plays John Mayall, Sound of 65 (Graham Bond Organization).



