Egy pillanat alatt vége lehet mindennek. Egy pillantás alatt mássá változhat minden.Egy másodperc alatt megtörténhet jó és rossz egyaránt. Egy villanásnyi csak az egész élet.
Tehetetlen vagyok és dühös. Ordítok és sírok. Ismerős érzések, jólismert viselkedések. Pedig előtte órákon át már nyugodt voltam, rendben is volt minden. Vagyis úgy a határaimon, az élet adta színpadi kereteken és kellékeken belül… De tényleg rendben volt minden?
Lélekemelő fórum
Az alma és a fája fórum
A reggel úgy kezdődött, hogy eltérítették a buszt, amivel a munkahelyemre mentem. Közben hallottam, ahogy a diszpécser a központból tucatnyi hívást bonyolít le, és éreztem, hogy valami nem stimmel. Máshol kellett leszállnom, mint ahol reggelente szoktam, és rendőrök terelték a forgalmat jobbra, balra, előre, hátra.
Mi történt? – kérdeztem tőlük, amikor leszálltam. Frontálisan ütközött egy személyautó a szembe jövő busszal, és a sofőr a mentőben meg is halt, mármint az, aki az autót vezette; darabokra ment szét.
Rohantam be a munkahelyemre. Megkérdeztem a rendőröket, hogy átmehetek-e a megszokott kereszteződésemen, és mivel ők igent mondtak, hát átmentem. Erről a kereszt-e(d)ződésről sok mindent érdemes tudni. Kész csoda, hogy másfél éve minden reggel élve átjutok rajta, és csak azért nem a következő megállónál szállok le, mert ott még zebra sincs. Itt legalább van lámpa, de az autók egy felüljáróról jönnek le olyan sebességgel, hogy alig is tudnak fékezni, és a mindenhonnan bekanyarodó járművek veszélyeztetik az ép testtel és elmével történő átkelést. Amúgy Mártírok útjának nevezik az utcát, amibe minden reggel belemegyek, és Köteles utcának azt, amiből délutánonként kijövök. Kötelező még mindig mártírnak lennem? De meddig és miért?
Amíg a kereszteződésben álldogálok, többnyire két menet kocsit és lámpaváltást is elengedek magam előtt, csak hogy kipuhatoljam a lehetőségeimet, meg mert amint lelépek, máris rámközelít egy bekanyarodó jármű. Eközben egy óriásplakát hetente változó bugyuta képe és szövege ordít rám, és én tépném már szét azt, az egész forgalommal együtt, de hát én egy jól nevelt kisnagylány vagyok, és amúgy is munkába sietek. Csak állok ott, és várok, aztán gyors léptekkel áthaladok a keresztemen, és utána megköszönöm az Őrangyalomnak, hogy vigyázott rám ma is, és kérem, hogy vigyázzon a lányaimra, a kutyuskánkra, és mindenki másra, az egész világra is. A múlt héten az előszobából eltettük a megszokott, állandó helyéről az őrangyal festményünket, mely még gyermekkoromban is az ágyam fölött függött. Lakásfelújítottunk, ezért hát máshova került minden ideiglenesen, Az őrangyalos festmény mellett – amelyen szakadékon áthaladó gyerekekre vigyáz a nagy szárnyas angyaluk -, volt még egy Jézus és egy Mária kép is. Most azok is valahol máshol vannak. Amikor ma reggel kiléptem a lakásból, hiányérzetem támadt, hogy nem simogattam meg ezeket a képeket, kérvén őket az egész napi segítségre.
Most, hogy átjutottam a minden napi reggelei keresztemen, átfutott rajtam az a gondolat, hogy mára nem kértem segítséget úgy, ahogy szoktam. Ezért gondolatban elmondtam egy imát, egy fohászt, egy kérést, hogy vigyázzanak ránk, és mindenki másra is. A kis utcában, ahol a munkahelyem van, autók áradata és tülkölése dugaszolta el a forgalmat. Éppen ide terelték őket, és itt aztán már tényleg és valóban beragadtak a nagy, széles úthoz és a gyors hajtáshoz szokott járművek. Úgy láttam, hogy két kocsi már koccant is éppen a munkahelyem épülete közelében. Még sietősebbre vettem a lépést hát, hogy bent legyek végre egy védett helyen.
Ámde bent is mindenki a balesetről beszélt, a rádióban hallgatták, és szörnyülködtek velem együtt. Én hamarosan abbahagytam a jajgatást, mert bejött a szobába a takarítónőnk, aki pár évvel ezelőtt vesztette el a húsz év körüli fiát egy ostoba balesetben. A fiú az Alagút tetejéről zuhant a gépkocsik közé. Iszonyat! Amikor panaszkodni kezdenék vagy szörnyülködni a mások vagy a magam bajain, balesetein, azonnal abbahagyom, ha meglátom Terikét, és zavaromban az sem tudom, merre süssem le a szememet. Nap mint nap szembesülök azzal, hogy a világ legfeldolgozhatatlanabb dolga lehet az, ha az ember a saját gyermekét veszíti el.
Emlékszem, amikor a gyerekeim kicsik voltak még, és azt játszották, hogy hirtelen elbújtak, eltűntek, és én valóban nem találtam meg őket, hát az borzasztó érzés volt. Semmihez sem fogható. A nagyobbik lányom tűnt el egyszer úgy egy kapualjban, másszor már nem is tudom, hogy hol, hogy percekig nyoma veszett, fogalmam sem volt, merre lehetett, hol és hogyan keressem.
Egy hatalmas kozmikus lyuk támadt az agyamban, lüktettek az ereim, és majd kiugrott a szívem, miközben már üvöltöttem, sírtam, a tehetetlenségtől, hogy nem tudom, hol lehet. Évekig rendszeresen visszatérő álmommá vált ez a keresés, és még ma is elő-elő szokott jönni álmaimban ez a kimondhatatlan kozmikus szorongás és egyedüllét, hogy elveszítetted azt, aki veled volt addig, és nyomát sem leled.
Sokszor eszembe jut ilyenkor, hogy tizenéves koromban meghalt az első szerelmem, aki még gyerek volt, tizenhét éves, és hogy mit állhattak ki a szülei. Aztán az, hogy a legjobb barátnőm kisfia egy autóbalesetben halt meg, frontális ütközés következtében. Hogyan tud ezek után tovább élni egy anya vagy egy anyaszívű apa? Nem tudom. De nem is akarom megtudni. Tehetetlenség és düh, keserűség és őrület, és felfoghatatlanság és feldolgozhatatlanság és elfogadhatatlanság.
És akkor mit tegyek, ha veszekedve alszunk el vagy megyünk el reggel? Mindig mondom, hogy neeeee, ezt nem tehetjük, mert ki tudja, hogy látjuk-e még egymást. És akkor mit tegyek, ha a másik leteszi a telefont, kikapcsolja, nem jelentkezik, nem érti meg, hogy szólnia kell arról, hogy biztonságban van, és nem provokálnia engem, sem az életet arra, hogy olyan helyzeteket hozzon létre, amiből baj lehet, vagy ami a másikban iszonyatos sebet üthet.
Most itthon ülök. Éjjel két óra van, és nem tudom, hogy hol van a kisebbik lányom.
Megállapodtunk abban, hogy este 8-ig jelzi, hogy hol van; hazajön-e vagy ott marad-e valahol valakinél. Néhányszor már volt ebből vitánk, veszekedésünk, őrült balhénk. Aztán egy idegig mindig rendben megy minden, majd pedig egy nagyon durva húzással fittyet hány az egésznek megint. Ma sem jelzett este nyolcig. Én telefonáltam kilenc óra felé, hogy mi várható. Azt mondta, most lett vége az iskolai dolgoknak, és még valahova beülnek, aztán majd meglátja, még nem tudja, hogy mi lesz.
Kérdeztem, hogy jól van-e, mert kora reggel ment el, biztosan nagyon fáradt, és mert szerelmi problémái is voltak. Mondta hogy nincs jól, mert nem is érti, mit csinál az a fiú, akivel most kezdett egy kapcsolatot; fájdalmas és érthetetlen dolgokat művel vele és önmagával. Szegénykém, mondtam én, gyere haza, majd megbeszéljük.
Fél tizenkettőkor még semmi hír nem jött róla. Az utolsó HÉV ilyenkor indul a Boráros térről, legutóbb, talán egy hónapja volt ugyanilyen konfliktusunk. Akkor SMSeket küldözgettem felé, mert az apjánál volt, és nem akartam a telefoncsörgéssel zavarni őket. Akkor nem válaszolt, de másnap azt mondta, miért nem hívtam fel telefonon. Nos, most felhívtam, hogy hol van, mi van vele, hova megy aludni. „A Lánchídon vagyok”, - mondta elcsukló hangon, amire én megremegtem, a térdem megrogyott. Előzőleg még „sikerült” a tv-ben egy olyan filmet néznem, ahol szintén tizenévesek csináltak eszméletlen sok baromságot, melynek végén a főszereplő fiút elütötte egy autó.
Most mondd meg, mit tegyek, amikor az egész napom ilyen? Mi van, hol vagy, nem értem, mit mondasz? - kérdeztem én magamból kikelve. - Ja, nincs semmi baj, a pasimmal vagyunk az Alagút tetején.
Ekkor már lerogytam a földre. Ő nem tudhatta, hogy egész nap ezzel a történettel volt tele a fejem.
De ha tudta, ha nem, ilyet nem tehet, hogy éjfél felé még szórakozik is velem. Mondtam neki, hogy mi volt reggel, délben, este, és hogy ezt nekem itt most borzasztó hallgatnom. Azt mondta erre, hogy az élete egyik legszebbik pillanatát csesztem el ezzel a telefonnal. Azt nem is gondolta az önző, csak saját magát látó énjével, hogy élete egyik legszebb pillanatának tett a részesévé engem úgy, hogy közben az én életem egyik legszörnyűbb pillanatát hozta létre ezzel a Lánchidas dumával, és hogy számomra is éppen olyan felejthetetlen lesz ez az éjszaka, mint számára. Ki cseszett el és mit?
Lehet még szót találni erre? Nem elég az egész, ami történik, még tetézi is ezzel a gyilkos bűnbakképző mondattal?
Már alig tudtam beszélni, csak ordítottam, hogy nem tehet ilyet, ez az egó hangja, ezt nem akarom hallgatni, ez kibírhatatlan. Később újra felhívtam, hogy 5 mondatban összefoglaljam, mi történt velem és bennem, hogy hátha képes lesz ettől átélni, hogy mit érzek én itthon, amikor nem jelentkezik, amikor olyat mond, hogy az alagút tetején vagy a Lánchíd tetején van, amikor játszik csak velem, míg előtte komolyan kétségbe volt esve. Nem érdekelte. Erre azt mondtam, holnap csomagoljon össze és költözzön az apjához. Micsoda helyzet! Itt van valaki, akit szeretni szeretnék és aki a legközelebb áll hozzám, és akitől hetente, havonta egyszer megőszülök vagy tíz évet öregszem egy szempillantás alatt, vagy éppen olyan bajom-betegségem támad, amitől pontosan őt nem tudom ellátni többé. Hogyan álljak ellent annak, ha az bánt meg ilyen durván, akit szeretek, és akinek pont én vagyok a „támasza” és az egyetlen biztos külvilági pontja még az életében, akitől elvárja, hogy eltartsa, mégpedig ha lehet magas szinten. Ilyenkor mindent azonnal le akarok mondani, amit terveztem, és minden olyan, de olyan feleslegesnek tűnik, amit a következő napokban, hetekben és hónapokban csinálni akartam volna. „Who wants to live forever, when love must die?”- üvöltöm a Queen együttessel: Ki akarna örökké élni, ha a szeretetnek meg kell halnia?
Csak ordítanék és üvöltenék, hogy minden hazugság, hogy minden csak piszkos egó torony, hogy nem ezt akarom, hogy nem így akarok élni, hanem a lehető legtisztábban és legegyszerűbben egy kis kertes házban, ha kell hát egyedül vagy olyannal, olyanokkal, akiknek hasonló az értékrendjük, és akik figyelnek egymásra.
Gondolkoztam ma délután, hogy mit is írhatnék én Húsvét kapcsán a kedves olvasóknak, és hát nem kellett tovább gondolkoznom. A lehető legszörnyűbb dolog a világon az, ha az ember elveszíti a saját gyermekét.
Akár egy percre, akár egy napra, akár ha így lelkileg is. Van-e remény az átalakulásra, a transzformációra, a feltámadásra még ebben az életünkben vagy ezután? Hagynunk kell-e mindent megtörténni, meg kell-e valóban bocsátanunk ezerszer mindenkinek, fel kell-e hogy feszítsenek a keresztre vagy a kereszteződésekre bennünket nap mint nap, és egyáltalán, tehetünk-e valamit ellene vagy érette?
Isten elveszítette egyetlen fiát, de Mária hogy bírhatta ki mindezt látni és átélni itt a földi síkon?
Isten elveszítette fiait és lányait, talán az egész emberiséget is. De ő tud valamit, amit mi nem.
Mert a feltámadás misztikája nekünk csak talán a tudattalanunkban él, emberi reménysugár formájában, de a kozmoszban ott világít, mint lehetséges és állandó körforgás, megújulás és újjászületés, mint az Istenhez való visszatérés biztosítéka és biztonsága. Mit tegyek hát én itt a földi létemben, hogyha azok bántanak, akiket a legjobban szeretek? Kereszt legyek, vagy maga a felfeszített, netántán az, aki felfeszít, vagy az, aki lentről nézi, és kibírhatatlan lelki fájdalmat él át a tehetetlensége miatt?
Őszintén szólva, egyik sem akarok már lenni.
Csak létezni szeretnék, mint egy virág.
Ma, amikor hazafelé megálltam a reggeli baleset színhelyén a buszomat várva, és benéztem az örökké élő kiskertbe, ami a buszmegállónál van, láttam, hogy a piros tulipánok már bontogatják szirmaikat, a kiteljesedett sárga nárciszok és az utcáig illatozó fehér és lila jácintok között. Nem győztem gyönyörködni és csodálkozni a természet által létrehozott színeken, melyekhez nem kellett sem ecset, sem festék, sem művész, aki megfestené ezeket, csak valami, ami végtelen és örök., amiről csak sejtésünk lehet, de az vigaszt adhat, aminek szívből és igazán örülhetünk, aminek létezését mélyen magunkba szívhatjuk.
Kérlek, Uram, segíts engem és mindenki mást is, hogy örömmel tudjon élni, és az örömre szülessen, hogy ne bánatot arasson, és szomorúságot vessen.
Kérlek, Uram, könyörülj rajtunk, tudatlan embereken!
Kérlek, Uram, bocsáss meg nekünk, mert nem tudjuk, mit cselekszünk!
Kérlek, Uram, ne hagyj el minket akkor sem, ha Téged mindenki elhagy! És kérlek, adj erőt nekem, hogy én is így tehessek.
Köszönöm.
Ámen.
MIRA
Egy pillanat alatt vége lehet mindennek. Egy pillantás alatt mássá változhat minden. Egy másodperc alatt megtörténhet jó és rossz egyaránt. Egy villanásnyi csak az egész élet.
Tetszett a cikk?



